Egy olyan korban, amikor mindinkább a fizikai képességek dominálnak a labdarúgásban, amikor a sztárság elengedhetetlen kellékei a fura frizurák, a tetoválások, a sportkocsik, a luxusórák és nem ritkán a luxusprostik, egyszerű, fekete felsőben ül egy kopasz, kicsi emberke, egy négy gyermekes apuka, aki híján van miden ilyen hívságnak, s akkor megkérdezik tőle: Andrés, mit jelent neked a futball? Tekintete elhomályosodik, a plafont pásztázza. Mintha azon tűnődne, hogyan lehetne most erre azt felelni: A mindenséget! A létezését! A családot! A szeretet! A világot.
Megszólal Pep Guardiola, Vicente del Bosque, de talán Luis Enrique hozza a legszemléletesebb példát. Iniestáról az jut az eszébe, amikor gyerekként lent játszunk a grundon egy forró nyári napon, fáradhatatlanul vívjuk a meccseket, észre sem vesszük, hogy besötétedik, a labdát alig látni, mígnem anya üvölteni kezd az ablakból, hogy nem kellene már hazajönni?
Vajon a mai srácoknak vannak ilyen élményeik?
Vajon látni fogják, mit művelt Iniesta a pályán? Milyen volt, amikor megindult a labdával, és olyan könnyedséggel libbent át a veszedelmesen közeledő lábak között, mintha pillangó szárnyakon nyári zápor esőcseppjeit kerülgetné. Sosem volt a leggyorsabb, a legerősebb, sosem ő lőtte a legtöbb gólt, nem ő adta a legtöbb gólpasszt, de amint labdához ért, fanfárok harsantak a felhők fölött. Áldott ember, nincs kétségem. Máskülönben nem lehetne a földkerekség egyetlen olyan játékosa, aki vb, Eb és BL-döntőben egyaránt a meccs legjobbjának találtatott.
2010-ben miután belőtte a hollandok kapujába a dél-afrikai finálé egyetlen gólját, letépte mezét, hogy az előző év augusztusában hirtelen szívhalál következtében elhunyt barátja, az Espanyol csapatkapitánya, Dani Jarque előtt tisztelegjen. Lehet játékosokat szeretni a mozdulataik, passzaik, cseleik és lövéseik miatt, de olyan kevesen vannak, akiket en bloc emberként érdemes rajongani.
Iniestát állva tapsolta a Real Madrid közönsége, megannyi spanyol stadion, s múlt vasárnap, amikor kint járt az Alavés–Barcelona találkozón, az egész publikum éltette.
Inieste egy albacetei kisvárosban, Fuentealbillában született, ott kezdett futballozni, 1996-ban csatlakozott a Barcelona akadémiájához, végigjárta a szamárlétrát, a B-ben szerepelt, amikor, látva őt, Guardiola azt mondta Xavinak: figyeld meg, ez a gyerek fog minket nyugdíjba küldeni. Csak félig lett igaza: Xavival a futballtörténelem egyik legkiválóbb belső középpályás párosát alkották, együtt nyertek mindent, a vb-diadal mellett 2008-ban és 2012-ben Eb-t, négy BL-t, bajnokságokat, kupákat sorozatban. Iniesta az argentin Lionel Messi (46), a brazil Dani Alves (44) és az egyiptomi Hosszam Ásúr (39) mögött -- volt csapattársaival, az ugyancsak spanyol Sergio Busquetsszel és a szintén brazil Maxwell-lel egyetemben -- a negyedik legtöbb trófeát gyűjtő játékos (37) a futballtörténelemben. Ebből három kivételével mindet a katalánokkal zsebelte be, nem véletlen, hogy amikor 2018. május 20-án elbúcsúzott a gránátvörös-kék színektől, s megvívta utolsó meccsét a Camp Nouban (1-0 a Real Sociedad ellen), a 82. percben ugyan átadta helyét Paco Alcácernek, ám az öltözőből még egyszer, utoljára pályára lépett, és hosszasan szívta magába az üres, félhomályos aréna illatát, miközben ezer és ezer felejthetetlen emlék filmje futott lehajtott fejében, a kezdőkörben ücsörögve.
Hasonlóan elérzékenyülten jelentette most be az Instagram-oldalán, hogy nincs tovább. Három év után Japánból tavaly az Egyesült Arab Emirátusokba igazolt, lehúzott egy szezont, de az elkerülhetetlen őt is utolérte. Ám azt ígérte: El juego continúa, azaz a játék folytatódik.
Habár már nem ő lesz futballpályák virtuóza, de aki ennyire szenvedélyesen szeret valamit, azt nehezen engedi el. Talán edzőként viszontlátjuk.
Több lenne a semminél.
