Másfél év alatt 13 milliárd forint nem tűnik soknak, ha onnan nézzük, hogy ez több száz, akár ezer ember munkabére. Ennyi költöttek a parlamenti frakciók, képviselők alkalmazottaikra, asszisztensekre, szakértők tiszteletdíjára. Ha viszont onnan szemlélem a dolgot, hogy több száz millió landol a költségvetésből olyan pártoknál, akik a felmérések szerint 1-2 százalékon állnak (vagy még annyin sem), akkor azért már más a leányzó fekvése. Az adónk egy része (lassan tényleg megszámlálhatatlan mennyiségben) értelmetlen, ablakon kidobott pénz.
Egy párt technikai személyzete persze vélhetően közel sem keres annyit, mint szakpolitikai szakértői. Nem látunk ugyanakkor a függöny mögé, nem tudjuk, hogy a (minden jó szándékuk, igyekezetük ellenére) nem létező pártoknak szóló tanácsok falra hányt borsók-e. Bár e téren sokat sejtet Lakner Zoltán története, aki annak idején már azt is tanácsadói sikerként könyvelhette el, hogy egy párt három napig ugyanarról a témáról beszélt, majd ennek mérhető eredménye is lett.
Nem szeretnék inkorrekt lenni, a kormányoldalnál éppúgy kifizetjük azokat a fantasztikus tanácsokat, amikkel régóta hergelik egymás ellen az embereket. Meg azt is, amikor Orbán Viktor, nyilván tanácsadói ötletre, simán beslattyog retkes cipőben egy gyerekszobába egy imázs videó erejéig, kimaxolva ezzel a politikai pedofíliát. (Továbbá az alkalmazotti juttatási rekorder Rétvári Bence vagy nagyon drága, vagy hadseregnyi alkalmazottait is fizetjük, mint a katonatiszt). Orbántól 14 év kormányzás után nem várom el, hogy a homlokára csapjon és azt mondja: basszus, tévedtem. Vagyis elvárnám, de nagyjából annyi esélyt látok rá, mint egy unikornisra a szivárvány tövében. Az ellenzéktől viszont többet várnék. Hiába az igyekezet, ha milliárdok mennek el tanácsokra, elemzőkre, de a végeredmény lassan mérhetetlen.