„A köztársasági elnök az alkotmányban meghatározott eszközeivel élhet, azokat gyakorolhatja, de nem kell, hogy legyen véleménye” – Sulyok Tamás köztársasági elnök mondta ezt a Mandinernek néhány nappal idén márciusi hivatalba lépése után. Az azóta eltelt több mint fél év alatt kiderült, hogy az új államfő tartja magát az ott megfogalmazott szerepfelfogáshoz. Ami az interjúban még feltételes módban szerepelt, ma már tény: Sulyok nem él az alaptörvényben szereplő, mégoly csekély államfői jogköreivel, nincs véleménye az alapvető közjogi kérdésekről (vagy ha mégis van, mélyen hallgat róluk). Nem vétózott meg egyetlen törvényt sem, azaz nem küldött vissza jogszabályt a parlamentnek, vagy az Alkotmánybíróságra alkotmányos kontrollra. Nem élt a kegyelmi jogkörével (az azóta elhunyt Karsai Dániel kérése ellenére), de nem volt véleménye a több éve tartó különleges jogrend, a háborús veszélyhelyzet kapcsán sem. Egyetlen érdemi, ám teljesen formális közpolitikai döntése volt, június 9-re kiírta az önkormányzati és európai parlamenti választások időpontját.
Így legalábbis kétséges, miként „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett” – de persze nem is ezzel bízta meg őt Orbán Viktor. A feladat az lehetett, hogy még kevésbé legyen aktív, mint elődei (Novák Katalin, főleg a külpolitikában, néha önjárónak tűnt), és ne hibázzon. Utóbbi azonban nem jött be, s emiatt kétséges az is, hogy Sulyok megfelel-e fő alkotmányos funkciójának, ki tudja-e fejezni a „nemzet egységét”. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy amikor az édesapjáról szóló „családi legendáriumot” – a „hazafias, filoszemita” Sulyok László ügyvédet halálra ítélte a népbíróság, s ezért bujkálni kényszerült – a történelmi tények fölé helyezte, a magyar nemzet tagjainak tekintélyes részénél elveszítette a bizalmat.
A bizalom hiányát nem ellensúlyozzák a jópofizó, vasalós videók, vagy a Boci, boci tarka eljátszása. Közpolitikai karakter híján pedig kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy maga ez a hiány Sulyok karaktere.