Mindig nagy figyelemmel hallgatom Magyarország miniszterelnökének ünnepi beszédeit. Hét hónappal ezelőtt, 2024. március 15-én – többek között – az alábbi gondolatait osztotta meg velünk: „1848-ban megálltunk Schwechatnál. Most nem tesszük. Most Brüsszelig fogunk menetelni, és mi magunk fogjuk megcsinálni a változást az Európai Unióban. Nem vagyunk már éppen csikók, mégiscsak ezeregyszáz éves állam volnánk, tapasztaltak és ütésállók, tudjuk, melyik kapun masírozzunk be, és hogyan rendezzük át az Európai Uniót. Itt az ideje, hogy a helytartótanács Brüsszelben is reszketni méltóztassék.”
Meglehetősen harcias hangulatban lehetett akkor (is) a kormányfő, hiszen félreérthetetlenül megfenyegette a 27 tagú kontinentális közösség választott és kinevezett vezetőit, és nem hagyott kétséget afelől sem, hogy ő hajlandóságot érez és képes is az Európai Unió átrendezésére. Szónoklata nagy visszhangot váltott ki: voltak, akik szörnyülködtek a mondatain, sokaknak gúnyos mosolyra húzódott a szája. Abban viszont nézetazonosság volt, hogy senki nem vette komolyan: az Orbán vezette szabadcsapatok „bevonulnak” Brüsszelbe. (Ez már csak azért sem mehetne könnyen, mert a belga fővárosban van a NATO központja is, és bizonyára lenne a fegyveres védelmi szövetségnek egy-két szava az orbáni invázióhoz. Persze, ki tudja? Ha Magyarország miniszterelnöke megindul, akkor félelmében még a Duna is visszahúzódik a medrébe.)
Aztán elérkezett 2024. június 9., az európai parlamenti választás napja. Brüsszel nem esett el, mivel a lehetséges 719 képviselői mandátumból mindössze 86-ot szereztek meg a Patrióták Európáért nevet viselő politikai alakzat tagjai. A számok kérlelhetetlenek, Orbán és eszmetársai mindössze 11,96 százalékot (86/719) realizáltak. Ordítozni persze ezzel a részaránnyal is megengedett, de érdemi áttörést elérni lehetetlen. Brüsszelben és Strasbourgban tehát nincs ok a reszketésre, a bomlasztó szélsőségesek továbbra is jelentős kisebbségben maradnak.
2024. október 9-én – több mint három hónappal a magyar uniós elnökség megkezdése után (!) - Orbán Viktor hivatalosan is bemutathatta elnökségi programját az Európai Parlament plenáris ülésén. Terjedelmi korlátok miatt nem ismertethetem a munkaprogram részleteit, viszont mindenképpen érdemes felidézni a reakciók hangvételét. Az Európai Unió újraválasztott „miniszterelnöke” (Ursula von der Leyen asszony) keményen kiosztotta Orbánt, elsősorban a nem egyeztetett és abszolút hatástalan júliusi „békekörútjáért” és behódoló oroszbarátságáért, majd rögzítette: „Nincs olyan európai nyelv, amelyben a béke a megadást, a szuverenitás pedig a megszállást jelentené.” Az Európai Néppárt frakcióvezetője (Manfred Weber) sem kímélte a magyar politikust: „Az ön útja soha nem volt békemisszió, hanem a háború meghosszabbításának missziója”. A szociáldemokrata Iratxe García Pérez - többek között - azt rótta fel a magyar miniszterelnöknek, hogy károkat okoz az európai társadalomnak, miközben “hihetetlen mértékű európai finanszírozást tesz zsebre, illetve ad oda az oligarcháknak.”
Ilyen kioktatásban és vádbeszédben – nemzetközi fórumon – Orbán Viktor még soha nem részesült, védekezése zavaros és személyeskedő volt. Az európai nyilvánosság talán először szembesülhetett azzal, hogy a magyar végrehajtó hatalom első embere nem érzi jól magát ebben a közösségben, szíve szerint országát is kivezetné ebből az érték- és érdekközéppontú klubból. Egyértelművé vált, hogy az EU nem hátrál tovább, és a jövőben már nem nézi el az Orbán-kormány közösségromboló politikai tevékenységét. Az is eldőlt október 9-én, hogy a december 31-ig tartó soros elnökségünk időtartama alatt érdemi ügyek nem kerülnek napirendre. Brüsszelben már „vágják a centit”, és azt várják, hogy 2025. január 1-jén Lengyelország átvegye a stafétabotot.
Somkuti Bálint szuverenitásvédelmi kutató és Orbán Balázs politikai igazgató ostoba - és az 1956-os hősök emlékét sértő – mondatait szándékosan nem idézem. Viszont a magát Orbán-hívőnek valló Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója október közepi szavait igen veszélyesnek tartom, mert ő a következőképpen ítéli meg hazánk szövetségi politikáját: „a probléma az – most őszinte leszek –, hogy nem jó blokkban vagyunk. Ez a blokk, az észak-atlanti blokk, az értékrendszerünk szerint, az nem a mi blokkunk, mi mégis ebben vagyunk. Hogy ennek mi lesz a vége, az egy nehéz kérdés.”
Válaszolok: nagyon rossz vége lesz. Főleg akkor, ha Magyarországon a Békés Mártonnal egy követ fújó figurák álláspontja meghatározó lesz!
A szerző közgazdász, a DK országgyűlési képviselője.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
