A hazát meg a magyar kultúrát folyamatosan és alaposan NER-odálók „stadionboomot” meg „labdarúgó-reneszánszt” emlegetnek, miközben nyilvánvaló, hogy A, B, C szektort építeni pusztán kormányzati kampány kérdése, a tribünnel futballminőség nem jár, a megfelelő nívóhoz kevés a dohány, még kevesebb a gógyi.
Ha nemzetközi összevetésben is volna lé bőven, akkor az történhetne, ami kézilabdában: a magyar élklubok sorra megvehetnék a világ legjobb játékosait. De a több mint sportág, az egészen más dimenzió, abban nem lehet Magyarországra hozni komplett világválogatottakat, a labdarúgásban csak a jórészt láthatatlan légió jut nekünk.
A falaknál jobban csupán a közönséget sikerül felhúzni.
Amint tapasztaltam, a DVSC-drukkerek legutóbb már a 11. percben (!) kórusban kiáltozták, hogy „kurva gyenge!”, majd a meccs után levetették a „Lokika” mezét a labdarúgóknak nevezett személyekről. Az immár „az ország második fővárosának” hallucinált Debrecen Fidesz-hűségét az elsők között ismerték el fejedelmi arénával, ám a MÁV-hoz hasonló hatékonysággal működő Vasutas pillanatnyilag az utolsó előtti helyen áll a világ nemzeti bajnokságainak rangsorában az 54. helyen „jegyzett” NB I-ben.
A két győzelmet, egy döntetlent és hat vereséget felmutató kompánia szombaton otthon kapott ki 5-0-ra attól a Pakstól, amelyre nem oly régen 4-0-s „atomcsapást” mért Tolnában egy román másodosztályú különítmény. A bukást jelentő ötöst 4664 néző tekintette meg a tíz éve átadott Nagyerdei stadionban, ahol még Dzsudzsák Balázst is kiborította, hogy hovatovább hajdú ért annyira a harangöntéshez, mint Hajdú-Bihar a futballhoz. Az avatásakor 13 és fél milliárd forintba fájó luxus létesítmény befogadóképessége 20 340. Ennyi embert bajnoki meccsen sosem látott a sporttelep, a túlméretezés nagyjából négyszeres, mivel a DVSC átlagnézőszáma – a hivatalosnak tekintett források szerint – 5534.
A kihasználtság 27,2 százalékos, ha igaz, mert elképzelhető, hogy a látogatottsági (elhagyatottsági) adatokat a Caola kozmetikai vállalat konkurense készíti a páratlan léptékű stadionfejlesztés jegyében. Az érdeklődés felcsúti középértéke állítólag 1343; arrafelé talán a búcsúban sincsenek ennyien, s bizony nehéz elképzelni, hogy valaki hirtelen a térdére csap Budapesten vagy Tatabányán: „Megyek a Panchóba megnézni a Favorovot meg a Soisalót!”
Attól tartok, a Hajdúságban boldogabbak lennének a sallangmentes Oláh Gábor utcával, mert ott 2005 és 2014 között hétszer nyert bajnoki címet a DVSC, kiaknázva, hogy már akkor is szörnyen visszaesett, nyomokban sem hasonlított hajdanán oly dicsőséges önmagára a valódi magyar labdarúgás lényege, Budapest. Most ott a pompás építmény, de annyi logopédus nincs, amennyit a labdához kellene hívni Debrecenben.
Is.
Mert nem különb a helyzet Miskolcon vagy Székesfehérváron sem. A 13 milliárd forintért felhúzott DVTK-stadionba átlagosan 5554-en járnak, ez a kapacitás 37,9 százaléka. A Videoton 14,3 milliárdos sóstói ékszerdobozában pedig meccsenként 2979-en jelennek meg, azaz a kihasználtság épphogy túllépi a húsz százalékot. Érthető, hiszen a Fehérvár a Hamupipőkénél is szerényebb 12-es mezőny 9. helyén vesztegel.
Már utaltam rá: még nagyobb a pusztítás a fővárosban. A Honvéd 18,7 állami milliárdért kapott új stadiont, ehhez képest a szánalmas NB II is túl erős a kispesti kudarchalmozók számára. Igaz, Szombathelyen még rosszabbul jártak: a haladás szellemében 15,6 milliárdért tűnt fel a stadion, és tűnt el a futballklub…
Az MTK és a Vasas alig nyolc-nyolc milliárdért kapott új sporttelepet, de a Hungária körúton, ahol dekádokon át Schaffer, Schlosser, Orth, Cseh II, Sándor, Hidegkuti volt a mérce, a játék fillért nem ér, a Vasas pedig ugyanaz, mint a Honvéd: az egyik szégyen, a másik gyalázat.
Vajon Angyalföld és Kispest mit köszönhet a „boomnak”?
A sport „stratégiai ágazattá” emelésének nyomán központilag 600 milliárd forintot költöttek 27, többségükben kevéssé boldogító stadionra. Ha ebből levesszük a Népstadion utódját, a Puskás Arénát – amely csak névadója tekintetében azonos felcsúti kisöccsével, ráadásul a válogatott nem az NB I szuteréni szintje –, akkor is több mint 400 milliárd ment el futballilag túlnyomórészt indifferens helyszínekre.
Még az állandóan bajnok FTC otthonának kihasználtsága is alig több, mint 50 százalékos. Hiába, a máig messze legnépszerűbb magyar csapat az eklatáns pártállami összefonódás és az idehaza irdatlan Üllői úti költségvetés ellenére is legföljebb Európa-alsóhoz tartozik. Az összes többi oda sem, így a jelenlegi hazai ellenfelek vendégjátékának az érdekfeszítés szempontjából megkerülhetetlen korlátai vannak. Ezért is fordulhat elő, hogy negyven éve, amikor az FTC kirívóan rosszul szerepelt, csak a 12. helyet szerezte meg a bajnokságban, öt és fél ezerrel magasabb (17 533) volt a kilencedik kerületi nézőátlag a mostaninál. A jó időkről, mondjuk, a hatvan esztendővel ezelőtti 43 462-es középértékről már nem is beszélek…
Ám a pálya puha pázsitján nagyobb a kontraszt, mint a nézőtéren.
