A Világgazdasági Fórum 1979 óta méri az egyes országok versenyképességét. Megfogalmazásuk szerint a versenyképesség „azon intézmények, politikák és tényezők rendszere, amelyek egy gazdaság termelékenységi szintjét meghatározzák”. A definícióból is kitűnik, hogy a versenyképesség szorosan összefügg az adott ország termelékenységével, valamint növekedése egyben a jólét, az életszínvonal emelkedését is jelentheti.
A magyar kormány az EU gazdasági versenyképességéért aggódik, holott saját, itthoni teendőit szemmel láthatóan e téren is elhanyagolta. Akkor, amikor az uniós soros elnökség Magyarország által javasolt programját megláttam, meghökkentem: hiszen azt olvastam, hogy az EU versenyképességének fejlesztése kiemelt témája a féléves elnökségünknek.
Szép, szép, hogy az Európai Unió versenyképessége fontos számunkra, de felmerül a kérdés, először miért nem a saját házunk táján teszünk rendet.
Ezen a téren Magyarországnak is van mit tennie, lenne hova fejlődnie. Az országok versenyképességét mérő legfontosabb nemzetközi rangsorban egy év alatt nyolc helyet rontott Magyarország, az Európai Unió tagállamai közül már csak Szlovákia és Bulgária van mögöttünk.
Minek tulajdonítható a lemaradás? Ez a kiugróan magas inflációnak, a romló egészségügyi ellátó rendszernek, a kiszámíthatóság, jogbiztonság és átláthatóság hiányának, a fizetési mérleg egyensúly problémájának, a GDP növekedés megtorpanásának, illetve csökkenésének, a magas költségvetési hiánynak és a termelékenység romlásának tudható be. De az sem segít, hogy túl nagy az állami beruházások aránya a magánszektoréval szemben, és túl sok az olyan összeszerelő vállalkozás, amely mind csak az állami támogatás, az alacsony társasági adó és az alacsony bérek miatt jön Magyarországra.
A teendök közül a következők a legfontosabbak.
A foglalkoztatás mennyiségi növelése helyett a munkaerő-kínálat minőségi javításra kéne koncentrálni. Magyarul: nem egyre több embernek kellene dolgoznia, hanem minél jobban és kvalifikáltabban dolgozni képes embereket kellene képezni.
Az export volumen erőltetett növelését a hazai hozzáadott érték emelésével kellene felcserélni. Vagyis ne az legyen a cél, hogy külföldi tulajdonú cégek minél több dolgot gyártsanak Magyarország területén, hanem az, hogy olyan termékeket tudjunk exportálni, amelyeknek minél nagyobb részét itt fejlesztik ki, és a magyar gazdaság állítja őket elő.
A beruházások mennyiségi növelése helyett a minőségi szerkezeten kellene változtatni. Nem olyan cégeket kellene Magyarországra csábítani, amelyek jellemzően betanított gyártósori munkásokat foglalkoztatnak, hanem olyanokat, amelyek nagy hozzáadott értéket teremtenek az országban.
A feldolgozóipar gazdasági súlyának növelése mellett a tudásalapú szolgáltató szektort kellene preferálni. Vagyis nem akkugyárakra és autógyárakra lenne szükség, hanem összetett tudást igénylő szolgáltató cégekre.
A fentiek azonban stratégiaváltást követelnének, a kormány "munkaalapú", elavult követelményrendszere már nem elég. A közgazdász társadalom abban ma már egységes, hogy sürgősen változtatni kell, a magyar versenyképesség enélkül nem javulhat. Ehhez leginkább kormányváltásra lenne szükség, de gyökeres szemléletváltásra és egy határozott gazdaságirányító testületre mindenképp, amely a magyar adottságokat és természeti kincseket veszi alapul, mint például a természetes és termál vizeinket, a termőföldet, az innovatív szellemi kapacitásainkat.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
