– Klári amúgy jó fej volt. – Melyik Klári? – Dobrev Klári.
Egy sörözőben támasztjuk a pultot Gyurival, DJ Shadow koncertre készülünk, már a harmadik sört isszuk, a belváros vakbelében, Edinburgh egy zsákutcában lévő kiskocsmában. Gyuri minden iskolai végzettség nélkül lett vezető programozó, a papíralapú rendszert kijátszva lett alanyi jogon ügyes, imádom, amikor valaki az eszével váltja meg magát és lesz szabad. Punk bakeliteket gyűjt, és szabadidejében főz. Néha, mikor egyetemen ad elő, gondot okoz, hogy nincsenek papírjai, és röhög a bürokratákon, akiknek a kedvéért szabályt kell módosítaniuk, hiszen nem Ő akar előadni, az intézmény kérte fel Őt.
– Az volt, hogy a Klári, mikor Apró Antal elutazott valami moszkvai meghívásra, rendezett egy bulit az Apró-villában, ahova meghívott mindenkit. Ott voltak a punkok, akikkel ekkoriban mozgott, köztük a legendás Őrs vezér téri banda, akik tetűt árultak skatulyában iskolásoknak. Emiatt nem mentek egy hétig suliba. Öt forint volt egy doboz parazita. Szóval, nagyon jó buli volt, elloptuk a hűtőből Apró elvtárs hatalmas, négy kilós prémium téliszalámiját, kenyér nélkül ettük, ment körbe, mint a cigi, mindenki harapott egyet, hihetetlen jó volt. Kiettük a hűtőt, de érdekes, ennek semmi következménye nem volt, a rettegett pártvezér a családjával nem volt olyan következetesen ortodox, mint a honfitársakkal, látunk ilyet ma is, ugye!
Hirtelen magam elé képzelem Klárit, ahogy ott áll a férje mögött, látom a fiatal, nevető lányt, aki akkor még vicces arcokkal nyomult Ramones pólóban. Mi lett belőle?! Pillanatra elmerengek, mennyire szeszélyes az élet, bárkiből lehet bármi, lassan felveszem a kabátom, indulunk a koncertre.
*
Résnyire nyitom a szemem, pokoli a fejfájásom, rendezni kellene a sorokat, szétszaladt a ménes, becsukom a szemem. Valahol a múltban, az megvan, hogy Pest, dereng, hogy egy pultnál okoskodom, valakiknek felvázolok valamit, mindenki röhög, Bubu tockost akar adni. Pesti belváros, vonulunk egy utcán, hatalmas a hangulat, aztán kicsit megszédülök, karon ragadnak a barátok, még hallom, valaki mondja, egy random arc, nem ismerős a hangja, dobjátok fel hozzám, majd reggel elengedem, semmi gond, aztán már nem nagyon van meg semmi.
Megint kinyitom a szemem, a plafont bámulom, próbálok koncentrálni, de sokadik alkalommal is arra jutok, nekem ez a lakás nem ismerős, soha nem jártam még itt, ami azért zavar különösen, mert nem nagyon szokott lenni filmszakadásom, mindig tudom, hol vagyok, és miként jutottam el oda, de ma reggel csődöt mond minden érzékszervem, csak a lüktető koponyám az alfa pont a történetben. Ki akarok menni a mellékhelyiségbe, ez elkerülhetetlen lesz, lassan fordítom a fejem oldalra, hopp. Egy szőke hölgy alszik mellettem, tarkója pihéjét látom csak, szép hosszú szőke haj, egy kis fül részletet látok még, óvatosan megemelem a fejem, fitos orr, de nem ismerős az arc, visszahanyatlok, haldoklom. Mindenképpen ki kell mennem pisilni, konstatálom, valahogy igyekszem kapaszkodót keresni, ki ez a nő mellettem, semmire nem emlékszem. Óvatosan oldalra fordulok, kidugom a lábam a takaró alól, még a zokni is rajtam van, meg a farmerom, finoman lefordulok, így ni, lelépek a parkettára, valami szőrösre, lenézek, egy pasi fején állok , aki hálózsákban alszik a franciaágy mellett, lábam visszarántom, pánik.
Engem itt ki fognak csontozni, úgy látszik, eddig nem azonosított körülmények mentén egy hitvesi ágyban landoltam. Egyszer már történt ilyen a csapatban, mikor Pergus esküvőjén Tomi annyira részeg volt, hogy bemászott az ifjú pár lábához a sötétben, majdnem megölve a menyasszonyt, aki sokkot kapott a sötétben, annyira megijedt, ezen röhögtünk évekig, de most korántsem tűnik olyan poénosnak a szituáció, a hideg verejték keveredik a másnaposság csatakjával, villog a piros gomb, menekülés!
Finoman félrefordulok újra, a fej mellé lépek, reccsen a parketta, magas belmagasság, pulcsim a szőnyegen, hasból megtartom magam, szééépen áthelyezem a súlypontot, így ni, a parkettán állok. A hálózsákban alvó férfi is arctalan, fal felé fordulva szuszog, csak barna haja látszik, kis profil, de őt sem ismerem, zihálok, a hölgy felé fordulok, kicsit megmozdul, szusszan egyet, békésen alszik.
Nagyon lassan, gólyakalifa léptekkel araszolok ki, minden lépés egy reccsenés, mintha teke golyót dobnék a lábas fedő szaküzlet raktárába, idétlen filmekben vannak ilyen jelenetek, a Szeszélyes évszakok kínosan mórikált jeleneteiben... Édes istenem, csak innen kijussak.
Előszoba. Felkapom a cipőm, a vizelhetnékem elmúlt, elkezdem keresni a kulcsot, ajtó, szép nagy darab, rács a kis ablakon, a gang az ajtó mögött, út a szabadságba. A kulcs nincs sehol, sem az ajtóban, sem felakasztva, sehol. Megnézem a földön, vissza óvakodom a nappaliba, de a csikkek közt sem lelem meg, fordulok vissza, nézzük a konyhát.
Egyre rosszabbul vagyok, a függőleges póz nem tesz jót, innék vizet, de nem merek zajt csapni, sután mozgok, mindennel hatalmas zajt csapok, részeg vagyok még, kár szépíteni. Belépek a konyhába, meghökkenek, derékig ér a szemét, de ahogy figyelmesebben megnézem, nem is szemét ez, hanem spray flakonok, sablonok, rengeteg papír, karton, fóliák, matricák. Kétfarkú kutyás matricák, plakátok ezres nagyságrendben. Mi van itt?
Reccsen a parketta, valaki köhint, egy öngyújtó surlódása hallik, lépések. Hirtelen pördülök, vérnyomásom az egekben, valamiféle idétlen védekező állást veszek fel, ha esetleg arra fordul a dolog, de rájövök, teljesen mindegy, lebuktam.
– Cső, na hogy vagy?
– Helló... izé, ne haragudj már, itt betörtem, meg az ágy, ugye...komolyan...azt se tudom, hol vagyok, nagyon kész vagyok...
– Áááá, ne parázz, kicsit lefeküdtél, ennyi, még a komáid is feljöttek, itt röhögtek, mit fogsz szólni ha Szuzi mellett kelsz, a Bubu haverod röhögött a legjobban, hihetetlen arc, szóval, semmi baj, pont jöttem haza, mikor belétek botlottam a ház mellett. Szia, amúgy Kovács Gergő vagyok!
-Fekete Valér... örvendek... Figyi már, te vagy a Kétfarkú Kutya Gergő?
– Ja.
*
Ülünk a szüleimmel a skóciai nappalinkban. Két hétre jöttek, ma van az utolsó előtti nap. Nem csinálunk semmit, ez benne a jó, pont úgy élünk, mint Felnémeten. Eszünk, beszélgetünk, olvasgatunk, trécselünk, sétálunk a játszótérig, sütünk, főzünk. Édesanyám mesét olvas a gyerekeknek, hajfonás, almahámozás. Néha felriadok, véges időnket látom, vágjuk a centit, kapaszkodnék a napokba, de elrepült a két hét, elindulnak haza a Szüleim. Reszket a belem, félek, megint egyedül maradunk, fenn északon, én lettem a felnőtt, nekem kell férfinak látszanom és lennem, de most, mikor Anya megkérdezi, mit ennél kisfiam ebédre, és én kívánhatok, mint amikor még barna volt a hajunk és nem fájt derék, és mindenki életben volt a nagy családból, mikor... Mikor még minden végtelen volt és perspektíva volt, mikor még bármi lehettem volna, mikor ebéd után futottam játszani.
Ülünk a nappaliban, Apám, Krusovszkyt olvas meg a telefonját, felváltva. Anyu főz, gyerekek mojolnak, tableten játszanak, én rajzolok, Rita fut a bicajúton.
– Na! – szólal meg Apa.
– Na! Nézd már fiam, mit olvasok, a Kovács Gergő haverod leállította a műemlék bontását, és ezt figyeld, beszarok, saját költségén kötelezte a bontót a kár helyrehozatalára és romeltakarításra. Ez hihetetlen, egyre szimpatikusabb ez a fickó nekem, fiam. És ezt nézd, itt a másik cikk, a Kossuth fogadó épületéből, amit direkt romlásra ítéltek, hogy aztán el lehessen bontani, nézd csak, közösségi teret akarnak létrehozni, és lebontatják a 4 hektáros erdő körül a kerítést, és ez közösségi parkerdő lesz, nem egy milliárdos hólyag magánerdeje. Ez hihetetlen!
Nézem Édesapámat, aki nagyon sokszor csúnyát szólt a pártról és Gergőről is. Nem a spanglizással volt gondja, hanem a szavazatelosztással, hogy akaratlanul is a Fidesz szekerét tolja és rajta múlik a kétharmad. Sokat vitatkoztunk, mondtam Neki, ez így nem igaz, figyelje meg, mi lesz a vége a sztorinak. Védtem Gergőt, aki végül is, akkor még ismeretlenül, elindított a street art felé, mert annyira sokkoltak a tömeges vicces falrajzai, hogy a korábbi graffiti festéstől inkább ezen irány felé vettem az irányt. Szóval benne volt a pályamódosításomban és „random találkozásunk óta” még jobban megkedveltem. Nem lettünk barátok, mert összesen ha tízszer találkoztunk az életben személyesen a kis intermezzónk óta, de határozottan jóban voltunk, vagyunk.
Apám vesz egy nagy levegőt, rám néz őszes szemöldöke mögül.
– Na fiam, én ezzel ünnepélyesen minden dolgot visszaszívok, amit erről az emberről mondtam,
