A jogállamiságot nélkülöző, a fékek és ellensúlyok (egyes politológusok szerint egyensúlyok) rendszerét kiiktató NER-korszak 14. évében páratlan esemény történt. A demokrácia alapvető szabályait követve leváltották a kormányfő legfontosabb gazdasági kulcsemberét, Parragh Lászlót, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) 24 esztendeje regnáló elnökét. A döntés olyannyira váratlan volt, hogy az elnök a bukását megelőző napokban még a Karmelitában járt, ahol Orbán Viktorral közösen felvázolták gazdaságstratégiai elképzelésüket, amelynek lényege az a minden kül- és belhoni közgazdász által tévesnek tartott álláspont, miszerint „a gazdasági semlegesség biztosításával nyílik lehetőség arra, hogy 2025-ben elérhető legyen a 3–6 százalék közötti gazdasági növekedés”. Jelek szerint a nagy taktikusnak tartott miniszterelnökben sem merült fel annak az esélye, hogy az Új Gazdaságpolitikai Akcióterv 21 pontját már nem a megbeszélésükkor még az MKIK élén álló Parragh László szolgalelkű támogatásával fogja megvalósítani.
A jogászból lett kamarai vezető egzisztenciális jövőjéért aligha kell aggódni. Korántsem lehet kizárni, hogy Orbán Viktor az eddigi kamarai elnököt kiebrudalásáért valamilyen állami pozícióval fogja majd kárpótolni. Leszavazásának váratlanságának fényes bizonyítéka az is, hogy a hazai jobboldali radikalizmus hetilapja még a leváltását követő hétvégén is egy olyan interjút közölt vele, mintha mi sem történt volna.
Parragh Lászlót aligha fenyegeti az elszegényedés veszélye, hiszen mások szemében maga is irritálónak tartotta a saját jövedelmét, amit annak is köszönhet, hogy több, a magyar gazdaság számára meghatározó cégben igazgatósági tagságot visel, a Molban és a MÁV-ban egyaránt. Ezekből összességében a tavalyi üzleti év után mintegy 100 millió forintos juttatásban részesült. A kamarai elnöki poszton elvárható vállalkozói sikereket viszont nemigen tud felmutatni. A fürdőszoba-felszereléseket forgalmazó cége évek óta minimális veszteség határán lavíroz, csak az üzleti élet csúcsát aligha jelentő ingatlanforgalmazó vállalkozása áll meg a maga lábán.
A Parragh bukását eredményező közgyűlési szavazási arány egyrészt azt bizonyította, hogy elfogyott körülötte a levegő, másrészt azt is, a kamarai tagok hosszú-hosszú keserves évek után kellő számban felbátorodtak, s kellő nyomatékot adtak változtatási igényüknek. A kormányfő a gazdaság szereplői számára folyamatosan a várható, többnyire kedvezőtlen döntések afféle előhírnökének tekintette hűséges fegyverhordozóját. Parragh utolsó, őt jellemző megnyilatkozásainak egyike: „Régóta napirenden van, hogy az állam a piac szabályozottabb működése és a túlzott vállalati erőfölény kialakulásának megakadályozásának érdekében meghozhasson olyan intézkedéseket is, amelyek adott esetben a magántulajdon korlátozásával is járhatnak.” Ez a gyakorlat eddig sem volt idegen a NER-től, de ennek félreérthetetlen deklarálása még hiányzott. A kataadózás újraszabályozását szokás lex Parraghnak nevezni. A számuk már nem gyarapszik.
