halottak napja;

- Míg a halál el nem választ

Halottak napja előtt egy héttel testvéremmel végigjártuk a temetőket, mert tudtuk, Tamás mindenszentekkor nem lesz idehaza, ahhoz viszont ragaszkodtunk, hogy együtt keressük fel apánk, nagyszüleink, nagynénénk, nagybátyánk, tizenkilenc évesen meghalt egykori osztálytársnőnk, rajongva szeretett testnevelő tanárunk sírját. Ahogyan a helyben legendának számító Miskolczi ­László angoltanár, a költő, Simonyi Imre és egy nagyszerű szakszervezeti vezető, Bezdán János nyughelyét. Anyánk kórházban fekszik, fizikai állapota lehetetlenné teszi, hogy a sírok közötti keskeny utak jelentette akadálypályát legyőzze. Róla lemondtunk, noha évekkel korábban az ilyen temetői látogatásokkor szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy valamennyi unokája jelen legyen.

A mögöttünk álló hétvégén rákérdezett, hogy megyünk-e Tamással a temetőkbe. Megnyugtattam: a feladatot elvégezzük. Nem hozta szóba, vigyem ki őt is. Belátta, ennek nincs realitása. Kórházi szobájában beszélgettünk szombaton,

ő hozta szóba, hogy sokan mennyire a külsőségekre adva végzik el a gyászmunkát, ha ugyan ezt lehet annak nevezni. 

Mindennap kimennek a sírkertekbe, friss virágot visznek, lesöprik a sírt, talán még gyertyát is gyújtanak. Hogy az ilyenfajta viselkedés mögött mennyi az őszinteség, kérdéses. Talán az életben kellene több gondot fordítanunk egymásra – mondtam bele a kórterem homályába a jókora közhelyet, és erről eszembe jutott valami.

Egy Békés megyei kisvárosban élt Ildikó, akiről a zeneiskola első évfolyamában kiderült, hogy tehetséges fuvolista. A karcsú, magas, szép arcú lány mindenkire mosolygott, és kedves volt. Kevesen sejtették, hogy odahaza komiszan bánnak vele szülei. Ingyencseléd volt. Neki kellett mosni, vasalni, főzni, takarítani, bevásárolni, a hivatalos dolgokat elintézni. Szülei ezt természetesnek találták. A lány zenei középiskolába jelentkezett Szegedre, majd a szintén helyi zeneművészeti főiskolán diplomázott. Minden hétvégén haza kellett utaznia, ahol reggeltől estig végezte a legkülönbözőbb házimunkákat. A helyzet akkor fordult még rosszabbra, amikor immár tanárként visszatért szülővárosába, és az ottani zeneiskola tanára lett. Más megoldás hiányában visszaköltözött a kollégiumi évek után szüleihez, és újra kezdődtek a számára pokoli évek. Gőzerővel tanult németül, mert egy kollégája arra biztatta és egyben segítette, hogy vállaljon állást Németországban.

Szabadságlevelet váltott magának. Stuttgart mellett dolgozott egyszerre több iskolában, közben megismerkedett mérnöknek tanuló barátjával, nagyon megkedvelte a fiút, aki két év után különösebb indok nélkül kiadta az útját. Barátjánál lakott, de a világ nem csak ezért omlott össze benne és körülötte. Nem akart kint maradni, nem akart hazajönni, ahol a jól ismert családi pokol várta volna. Felment házuk padlására, és felakasztotta magát.

Szülei vörös márványból készíttettek sírt, ahova mindennap kijárnak. Sepregetnek, virágot hoznak, gyertyát gyújtanak. Fogalmam sincs, tudják-e, hol és miben hibáztak.