Milyen viszonyban állunk a halállal? Semmilyenben. És a sajátunkkal? Azzal pláne nem. Vannak-e a saját életünk végével kapcsolatos gondolataink, terveink? Nincsenek. Ha egy tragédia miatt mégis felsejlenek, megosztjuk-e másokkal vagy elhessegetjük? Hessegetjük. Ó, hol van az még!
Rápillantunk a naptárra, nocsak, már november elseje, csak két hónap van hátra az évből! Az órára nézünk, rádöbbenünk, máris eltelt egy nap. De vajon meddig ketyeg a mi belső óránk? Halottak napján szeretteinkre emlékezve ne felejtsük el önmagunkat sem – biztat minket Sári Edina író, a Visszhang rendszeres szerzője. Az ősz végi, borongósabb napok méltók arra, hogy időt szánjunk és teret adjunk a saját elmúlásunkról való elmélkedésnek.
Mert hányszor, de hányszor mondjuk, gondoljuk, reméljük, hogy majd holnap, majd egy hét múlva, majd tavasszal, majd jövő évben!
De van-e holnapunk, és összesen hány holnapunk van még? És mennyi van még hátra, egyáltalán: bízhatunk-e abban, hogy van még hátra? A mindennapoknak tervezzünk, vagy a halhatatlanságnak? Halandó vagyok, vagy én, egyedüliként, az öröklétre rendezkedhetek be? (A katolikus vallás szerint valójában erre készít fel ez az ünnep is. „A gyerekeinknek, de magunknak is fontos felhívni a figyelmet, hogy bár a temetőbe megyünk ilyenkor, mégis az örökkévalóságra készülünk” – üzente Böjte Csaba ferences rendi szerzetes Halottak napja és Mindenszentek alkalmából a Metropol olvasóinak - a szerk.)
Nem tudom, nem tudjuk, nem tudhatjuk. Szerencsénk, hogy nincs fogalmunk arról, meddig élünk (ebben a testben, evilágon), vagy jobb lenne felkészülni az elkerülhetetlen végre? Minden nap úgy kellene élnünk, fanatikusan, mintha az utolsó lenne, vagy ez felesleges frusztrációt szülne és azt, hogy nem mernénk megélni a mindennapok apró örömeit, és gyarlóságként tekintenénk mindarra, ami fennkölt létezésünk megtartásán kívül esne?
Az alapkérdésen túl, miszerint lenni vagy nem lenni, az merül fel, hogy meddig lenni? Utána pedig rögtön az, hogy addig hogyan lenni?
Az első belégzéstől az utolsó kilégzésig tartó lét elviselhetetlen gyönyörűségének teljességre törekvő megélése átsegíthet a zsigeri, állandóan látens rettegésben tartó halálfélelem mindennapi megnyilvánulásainak tudatosításán. Nyomokat hagyunk, akarunk hagyni, nem csak, hogy emlékezzenek ránk, hogy felemlegessék nagyszerűségünket, hanem, hogy mi magunk bizonyíthassuk önmagunknak, itt vagyunk, létezünk, szükséges és kikerülhetetlen tényezői vagyunk a világ szűkebb vagy tágabb dimenziójának.
Szeretjük a létezés középpontjának tekinteni vagy hinni saját entitásunkat, eltartjuk magunktól a végleges megsemmisülés, a halál ránk vonatkozó tényét.
