Egy használaton kívüli litván templomban építőmunkások soha nem remélt felfedezést tettek 2017-ben. A második világháborúban kimentett dokumentumok kerültek napvilágra, és rajtuk keresztül kibontakozott egy kevesek által ismert regényes történetet.
Beba Epsteinnel öntörvényű, a felnőttek intelmeit nehezen tűrő személyisége sok apró és nagyobb bajba sodorta őt. Kicsiként nem akart enni, így egészségéért aggódó szülei beszéltették, és ahányszor csak szóra nyitotta a száját, nagy adag étel tömtek bele. A tálalószekrényt mászókának használva ripityára törte a családi étkészletet, és hiába óvták, mégis a legszebb nyári ruhájában indult iskolába télvíz idején. Az esetet követő közel másfél évnyi szanatóriumi kezelésből leginkább arra emlékezett, hogy mennyire jó volt a sok gyerekkel együtt kirándulni és színházi előadást csinálni. A tizenegy és fél éves kislány kézzel írt önéletrajzának történetei nem sokban különböznek egy mai gyerekétől, könnyen magunkra ismerhetünk benne. Beba valószínűleg maga sem gondolta, hogy fogalmazása örökre fennmarad, és mint egy tengerbe dobott palack átvészeli majd a történelem legsötétebb időszakait. Beba Esptein önéletrajza ugyanis egy pályázatra íródott 1932-ben.
Az 1920-as években zsidó közösség kiemelkedő európai értelmiségi tagjai, köztük Sigmund Freud és Albert Einstein segítségével és gondolatai mentén jött létre a Jiddis Tudományos Intézetet (YIVO) Berlinben és a lengyelországi Vilnóban (ma Vilnius, Litvánia fővárosa), amely a második világháború előtt egy közel tízmilliós lélekszámú zsidó közösség otthona és szellemi központja is volt egyben. Bár gyorsan változó időkben éltek, a YIVO alapítói hittek a zsidó kultúra folytonosságában. Mind a múlt, mind a jelen tanulmányozását modern szemszögből közelítették meg, és a tudományos objektivitás legmagasabb színvonalát tűzték ki célul.
A YIVO-t hamarosan világszerte megismerték tudományos munkájának minőségéről és eredetiségéről. Az intézet fennállásának első tizenöt éve alatt több mint száz kötetnyi társadalom- és bölcsészettudományi tanulmányt adtak ki.
„A YIVO-t az anyagi kultúra, vagyis a társadalmi élet tanulmányozására hozták létre” - mondja Jonathan Brent, a New York-i YIVO jelenlegi igazgatója. „Lényegében ez volt az egyik első független társadalomtörténeti kutatóintézet a világon. Ugyanis minden hasonló intézményben folyó akadémikus kutatásnak volt valami köze a politikához, a valláshoz, a különböző ideológiákhoz, azaz egyik vagy másik elit érdekeihez.”
Egyik legfontosabb kezdeményezésük egy, az 1930-as évek elején meghirdetett és a legnagyobb zsidó újságok címlapján közzétett életrajzi pályázat volt, mely három kiadást ért meg. Felhívásukban arra kérték a pályázó 16-22 év közötti fiatalokat, hogy iskolai végzettségtől, foglalkozástól és politikai hovatartozástól függetlenül írjanak magukról, családjukról és a velük való kapcsolatukról, tanáraikról és iskolájukról, barátokról és barátnőkről, valamint ifjúsági és politikai szervezetekről, de leginkább arról, hogy milyennek látják a világukat, és hogyan képzelik el a jövőt. Az életrajzi írásokat jeligével küldték be, a szerzők külön lezárt borítékban adták meg a nevüket arra az esetre, ha az ő alkotásuk nyerné el a pénzjutalmak valamelyikét.
Ebből is látható, hogy a rebellis Beba Epstein egyszerre három fő szabályt is áthágott: jóval fiatalabb volt a megszabott korhatárnál, és nemcsak, hogy a nevét, de még a fényképét is elküldte. És milyen jól tette.
Mert bár sejtésük bizonyosan volt, hogy a világ, amiben élnek, óriási változások előtt áll, azt sem a YIVO vezetői, sem az önéletrajzukat beküldő fiatalok nem tudhatták, hogy kevesebb, mint egy évtizeden belül a zsidóság szinte teljes generációi tűnnek el a holokauszt következtében, és hogy szociológiai kutatásnak szánt a pályázati anyagok egy egész elveszett világ emlékének őrzőivé lesznek.
Ez a zsidó történelem legfontosabb felfedezése a Holt-tengeri tekercsek óta!
- mondta David Fishman, az amerikai Zsidó Teológiai Szeminárium történeti tanszékének igazgatósági tagja, amikor 2017-ben Vilniusban, egy használaton kívüli katedrális felújításán dolgozó munkások rengeteg régi dokumentumot tártak fel, a zsidó fiatalok által írt önéletrajzokat az orgonasípok őrizték meg a jövő számára.
Lengyelország 1939-es lerohanása utána Németország csapatai 1941-ben bevonultak Vilnóba, és lefoglalták a YIVO gyűjteményeit is. Az anyag egy részét Frankfurtba szándékoztak küldeni a Zsidókérdés Kutatóintézetébe (németül: Institut zur Erforschung der Judenfrage), míg a maradékot megsemmisítették volna. Ám mivel nem voltak jártasak a zsidó kultúrában és a helyi nyelvekben, szükségük volt emberekre, akik átválogatták a YIVO kiterjedt gyűjteményeit. Mintegy negyven kényszermunkást rendeltek ki a munkára. Ők a „papírbrigád” néven váltak ismertté. A csoport úgy döntött, hogy amit csak tudnak, visszacsempésznek, és elrejtik a gettókban. Életük kockáztatásával könyveket, papírokat és mindenféle dokumentumokat szállítottak nap mint nap a testükön, a ruhájukban vagy a cipőjükben. Sikerült több százezer oldalnyi anyagot és könyvet kimenekíteniük, amiket aztán fémdobozokban rejtettek el a föld alá, vagy litván és lengyel nem zsidó barátaiknak adtak át megőrzésre.
A háborút követően a Frankfurtba küldött anyagok nagy részét a Monuments Men amerikai szervezet szerezte vissza, és küldte New Yorkba, ahol Max Weinreich, a YIVO igazgatója menekültként a szervezet új bázisát hozta létre. A Vilnóban maradt dokumentumok egy részét a felszabadulás után 1944-ben kiásták, ám az új szovjet rezsim zsidóellenes intézkedései miatt nem lehetett nyilvánosságra hozni őket. Bár néhány túlélő kicsempészett belőlük valamennyit az Egyesült Államokba, a helyszínen maradt közel 250 ezer oldalnyi dokumentum sorsa ezzel nem oldódott meg. Zsidó értelmiségiek híján Antanas Ulpis litván könyvtáros a vilniusi Szent György-templom és a karmelita kolostor zugaiban rejtette el őket. Ulpis 1981-ben meghalt, és nemcsak a Szovjetunió 1991-es bukását nem érte meg, hanem titkát is magával vitte, így még közel negyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a kincsek napvilágra kerüljenek.
Az 1930-as évek első két pályázatának sikerén felbuzdulva a YIVO nagyot álmodott, és Kelet-Európa Yiddishuániájának képzeletbeli határain túllépve a harmadikat már az egész világ zsidó fiatalságának címezte. A világ összes zsidó újságjában közzétett felhívásokra számos pályamunka érkezett jiddis, héber, angol, ukrán, magyar, francia, román és még számos más nyelven. A YIVO dolgozói mindet elolvasták, dokumentálták, és nagy reményekkel készültek az ünnepélyes díjkiosztóra, amelyet 1939. szeptember elsejére tűztek ki.
A világégés és a holokauszt mindent elsodort, így a díjkiosztót is. Az írások szerzőinek sorsa ismeretlen. Egyet kivéve.
Az addigra húszéves Beba Esptein maga jelentkezett a Papírbrigádba a vilniusi gettóban. Ő, aki gyerekként a téli hideggel is szembe szállt virágos nyári ruhájában, naponta dacolt a náci kivégzőosztagokkal, és csempészte vissza a megmentendő dokumentumokat.
Beba még a vilniusi gettó teljes kivégzése előtt szökött ki, és a szovjet ellenállókhoz csatlakozott. A dokumentumok 2017-es csodálatos megkerülését hírül adó New York Times címlapján az ő gyerekkori képe volt látható. A szerkesztőségben másnap csöngött a telefon. A fia, Michael Leventhal volt a vonal túlsó felén, aki felismerte édesanyja nevét és képét. Így derült ki, hogy Beba, az öntörvényű, a családjából egyedül életben maradt. Átkelt a fél világon, és szabad emberként halt meg.
