Mi vesz rá arra valakit, hogy Afganisztánba utazzon 2024-ben amikor már három éve újra a tálib rezsim van hatalmon? Nos, ennek több oka is van. Kalandvágy, járatlan utakat felfedezni, az afgánok történeteit és mindennapjait tolmácsolni és kideríteni, vajon milyen állapotban van a helyi néplélek és mennyire veszélyesek a tálibok.
2024. január 10-én Pakisztánban, Pesavar városában kiváltom az afgán vízumot, ami a életem legegyszerűbb igénylése volt. Száz dollárral és két órával később már az útlevelemben is van az egész oldalas vízum. Öt nappal később stoppal indulok a Pakisztán-Afganisztán határhoz, a Torkham határátkelőhöz. A szívem a torkomban dobog, amikor kiraknak a határon. Több tíz ember rohamoz meg pénzt remélve. Van aki zsúrkocsit vagy tolószéket hozzám lökve ajánlgatja, hogy elveszi a táskámat. Egyáltalán nem látom át a nagyjából 500 emberből álló káoszt. Pokol: kerítés, szöges háló, por a tömeg morajlik, a katonák ütik-verik az embereket, a nők sírnak és torkuk szakadtából küzdenek egy nagy málhás zsákért, amiben elképzelésem sincs, mi lehet. Ebben a káoszban minden pillantás rám szegeződik. Összeszorult gyomorral próbálom a gondolataimat összerendezni. Vajon, ebben a kerítés- és barakkrengetegben merre kell menni? Valaki elkapja a tekintetem és mutatja: erre gyere!
Egy lépéssel beljebb vagyok, de mindez azt is jelenti, hogy bekerültem a tömegnek abba a részébe, amelyet püfölnek, lökdösnek, üvöltve rugdosnak. Ekkor megjelenik egy irodista kinézetű ember egy katonával, és a kezemnél fogva berángatnak egy elkordonozott területre, miközben ordibálják, hogy itt egy angol. Pakisztánban minden fehér embert és turistát angolnak neveznek, ebben semmi furcsa sincs.
Nem igazán bírom felfogni, mi történik, kezembe adnak egy nyomtatványt, hogy töltsem ki, el akarják venni az útlevelemet, a nagy káosz közepette majdnem oda is adom nekik. Ahogy kiveszik a kezemből, reflexből utána nyúlok, felpattanok, üvöltöm, hogy az útlevelemmel sehova sem megy. Az üvöltés az egyetlen módja, hogy a hangom utat vágjon a zűrzavaron. Útlevél lemásolva, nyomtatvány kitöltve, tovább próbálom verekedni magam a tömegen. Egy katona kézen fog, elveszi a nyomtatványt megkérdezi, mennyi készpénz van nálam. Kétszáz dollár, válaszolom. Na meg mindenhol eldugva a többi, mondom magamban, de arról nem kell tudniuk. Mutasd meg! - mordul rám. Kikapja a kezemből a kétszáz dollárt és elkezd a tömegen átvonulni. Üvöltök neki, utána nyúlok, olyan erővel fogom meg a felkarját, hogy tudom, rettenetesen fáj neki. Visszanéz, a tekintete valóban erről árulkodik, ordítom, hogy sehova nem megy a pénzemmel, ő meg azt, hogy meg kell mutatnia a felettesének. Ennek a trükknek nem ülök fel, ekkora káoszban, öt másodperc alatt tűnne el. Még erősebben megszorítom a kezét és nyugodtan, de határozottan szólok neki, hogy adja vissza a pénzem. Végre visszakapom. Tovább indulok, egy óriási vasbódéban kötök ki, mutatják, hogy menjek az ablakhoz. Megkapom a kifelé pecsétet Pakisztánból. Innen már nincs visszaút. Amúgy se lett volna, a vízumom ma jár le. Visszakapom az útlevelet a pecséttel. Egy, a WHO logóját viselő, tökéletes angolsággal beszélő ember megállít, egy ampulla gyermekbénulás elleni szérumot a számba nyom. Elfordulok, kiköpöm, továbbmegyek.
Kint vagyok az országból.
Valami olyan történik, amire nem voltam felkészülve: egy 30-40 gyermekből álló horda megrohamoz, ütnek, tépik le rólam a táskámat, üvöltenek, közben nevetve kiabálják: -Are you scared, Englishman? Azaz: Félsz, angol? Rettegek, de nem mutatom, visszafordulok, egy közelben álló tálib megkérek, hogy segítsen, mert ezek a gyerekek élve felfalnak. Fog egy követ elhessegeti őket.
Belépek a Afganisztánba.
