Mi vesz rá arra valakit, hogy Afganisztánba utazzon 2024-ben amikor már három éve újra a tálib rezsim van hatalmon? Nos, ennek több oka is van. Kalandvágy, járatlan utakat felfedezni, az afgánok történeteit és mindennapjait tolmácsolni és kideríteni, vajon milyen állapotban van a helyi néplélek és mennyire veszélyesek a tálibok.
2024. január 10-én Pakisztánban, Pesavar városában kiváltom az afgán vízumot, ami a életem legegyszerűbb igénylése volt. Száz dollárral és két órával később már az útlevelemben is van az egész oldalas vízum. Öt nappal később stoppal indulok a Pakisztán-Afganisztán határhoz, a Torkham határátkelőhöz. A szívem a torkomban dobog, amikor kiraknak a határon. Több tíz ember rohamoz meg pénzt remélve. Van aki zsúrkocsit vagy tolószéket hozzám lökve ajánlgatja, hogy elveszi a táskámat. Egyáltalán nem látom át a nagyjából 500 emberből álló káoszt. Pokol: kerítés, szöges háló, por a tömeg morajlik, a katonák ütik-verik az embereket, a nők sírnak és torkuk szakadtából küzdenek egy nagy málhás zsákért, amiben elképzelésem sincs, mi lehet. Ebben a káoszban minden pillantás rám szegeződik. Összeszorult gyomorral próbálom a gondolataimat összerendezni. Vajon, ebben a kerítés- és barakkrengetegben merre kell menni? Valaki elkapja a tekintetem és mutatja: erre gyere!
Egy lépéssel beljebb vagyok, de mindez azt is jelenti, hogy bekerültem a tömegnek abba a részébe, amelyet püfölnek, lökdösnek, üvöltve rugdosnak. Ekkor megjelenik egy irodista kinézetű ember egy katonával, és a kezemnél fogva berángatnak egy elkordonozott területre, miközben ordibálják, hogy itt egy angol. Pakisztánban minden fehér embert és turistát angolnak neveznek, ebben semmi furcsa sincs.
Nem igazán bírom felfogni, mi történik, kezembe adnak egy nyomtatványt, hogy töltsem ki, el akarják venni az útlevelemet, a nagy káosz közepette majdnem oda is adom nekik. Ahogy kiveszik a kezemből, reflexből utána nyúlok, felpattanok, üvöltöm, hogy az útlevelemmel sehova sem megy. Az üvöltés az egyetlen módja, hogy a hangom utat vágjon a zűrzavaron. Útlevél lemásolva, nyomtatvány kitöltve, tovább próbálom verekedni magam a tömegen. Egy katona kézen fog, elveszi a nyomtatványt megkérdezi, mennyi készpénz van nálam. Kétszáz dollár, válaszolom. Na meg mindenhol eldugva a többi, mondom magamban, de arról nem kell tudniuk. Mutasd meg! - mordul rám. Kikapja a kezemből a kétszáz dollárt és elkezd a tömegen átvonulni. Üvöltök neki, utána nyúlok, olyan erővel fogom meg a felkarját, hogy tudom, rettenetesen fáj neki. Visszanéz, a tekintete valóban erről árulkodik, ordítom, hogy sehova nem megy a pénzemmel, ő meg azt, hogy meg kell mutatnia a felettesének. Ennek a trükknek nem ülök fel, ekkora káoszban, öt másodperc alatt tűnne el. Még erősebben megszorítom a kezét és nyugodtan, de határozottan szólok neki, hogy adja vissza a pénzem. Végre visszakapom. Tovább indulok, egy óriási vasbódéban kötök ki, mutatják, hogy menjek az ablakhoz. Megkapom a kifelé pecsétet Pakisztánból. Innen már nincs visszaút. Amúgy se lett volna, a vízumom ma jár le. Visszakapom az útlevelet a pecséttel. Egy, a WHO logóját viselő, tökéletes angolsággal beszélő ember megállít, egy ampulla gyermekbénulás elleni szérumot a számba nyom. Elfordulok, kiköpöm, továbbmegyek.
Kint vagyok az országból.
Valami olyan történik, amire nem voltam felkészülve: egy 30-40 gyermekből álló horda megrohamoz, ütnek, tépik le rólam a táskámat, üvöltenek, közben nevetve kiabálják: -Are you scared, Englishman? Azaz: Félsz, angol? Rettegek, de nem mutatom, visszafordulok, egy közelben álló tálib megkérek, hogy segítsen, mert ezek a gyerekek élve felfalnak. Fog egy követ elhessegeti őket.
Belépek a Afganisztánba.
Két tálib ül az ablak mögött, nyújtom a útlevelem. Méregetnek, nem beszélnek angolul, öt perc múlva kapok egy pecsétet. Továbbmegyek, itt már semmiféle káosz nincs. Viszonylagos nyugalom. Gyalogolok, de még mindig ketreccel körbe zárt erődítményben vagyok. Két másik tálib megállít, hogy nyissam ki a táskámat. Na most baj van, gondolom, nálam van a drón, egy 50 centiméter hosszú objektív, kamera. Kinyitom az egyik részét, mutatom, hogy csak ruhák vannak nálam, majd bezárom. A többi nem érdekli őket, mondják, hogy menjek. Beváltom a kétszáz dollárt a ketrecen keresztül, fogok egy taxit két másik sráccal, akik tökéletesen beszélnek angolul, s akikkel később nagyon jó barátságban is lettem.
Elérek Kabulba, este 11 óra van. Keresek egy olcsó szállást, ahol még sütnek nekem kebabot. Az ágynemű fekete a kosztól a wc és mosdó sosem volt kitakarítva, penész és hát ki tudja még mi van az egész szobában. Felhozzák az ételt és a teát, enni kezdek, két perccel később kopognak az ajtómon. Felkelek, mert ázsiai szokás szerint a földön eszik az ember, hiszen az ágyon kívül semmilyen bútor sincs. Két talibán gépfegyverrel az oldalán, benyomul a szobámba. Megnézik az útlevelemet, majd elmennek.
Megpróbálok lefeküdni későre jár. Az agyam még mindig zakatol. Mi volt ez a rémálom? Mit csinálok én itt? Vajon, hogy lesz ebből riport anyag? Senkim nincs, aki segítene, se ismeretségem, de még egy nyamvadt SIM-kártyám sincs, wifiről pedig álmodni is felesleges. Vajon most félek, vagy izgatott vagyok? Ezen gondolatok között valahogy sikerül elaludnom.
Másnap felkelek és megkapom a választ: nem félek. Izgatott vagyok, és itt vannak a problémák, amiket szépen sorban meg kell oldani. Először is internetet kell szereznem. A központi bazár mellett van a szállásom, micsoda kiindulópont. Körbekérdezek, egész sokan beszélnek angolul, ami nem meglepő, az amerikai hódításnak, ha más nem is, legalább volt valami hozadéka. Mindenhol azt mondják, hogy csak a feketepiacon tudok hozzájutni, mert a talibánok nem engednek több SIM-kártyát értékesíteni. Végül találok egy gyönyörű irodát ahol tudok e-SIM-kártyát venni. Igaz, másfél órás művelet, de az ott dolgozók meghívtak ebédre, bekövejük egymást Instagramon és adnak pár tippet is.
Innen még pár irodán át vezet az út, mire ténylegesen bárhova is elindulhatok. Először a minisztériumtól igényelni kell egy utazás engedélyt, majd a turisztikai minisztériumban beszélni kell a főminiszterrel, elmondani neki, hogy melyik tartományokban fogok éjszakázni, és ha ő megadja az engedélyt, kapok egy lepecsételt papírt, azzal elkezdhetek utazni. Ezt a papírt minden új tartományba való érkezéskor meg kell mutatni az ottani miniszternek, aki külön engedélyt ad az ott tartózkodásra. Az én útitervem időközben átíródott, így a fő engedély nélkül utazgatok. Így utólag visszatekintve ez nem volt túl okos húzás, de túléltem és kihoztam egy szeletet abból ami ott zajlik.
Az utazás során rengeteg embert ismertem meg és egy közös volt bennük: mindegyik könyörgött, hogy segítsek nekik kijutni az országból. Többen börtönben voltak hónapokig, mert felszólaltak a rezsim ellen. Az odautazókat nem bántják, egy nemrégiben történt lövöldözésen kívül, a mai napig nem tudok utazókkal történt incidensről, az elmúlt időszakból, viszont ahogy a saját népükkel bánnak, az a teljes elnyomás és igába hajtás.
Az előző részben már foglalkoztam a nők helyzetével, de a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben. Sokan a talibánok körül dolgoznak tolmácsként, írnokként vagy hasonló pozíciókban. Néhány hadúrnak és a politikához dörgölőző embernek busás vagyona van, és ők a törvényi és a vallási kivételezést élveznek. Nőket, fiúkat és kislányokat rontanak meg, amit nekem is felajánlottak és azt mondták, ha legközelebb jövök majd hozzak két nőt magammal, a nép filléreken osztozik, a 3-5 éves kisgyerekek koldulnak, vagy árulnak ilyen-olyan portékát, hogy legyen mit enniük. A valóság, hogy egy-egy szerencsés embertől eltekintve, aki eljut Európába, nincsen remény. Sem most, sem a közeljövőben nem lesz. Egy nép, aki látja a világot, de nem érintheti meg. Egy ország, ahol az embereknek semmijük sincs, mégis sok esetben trükköznöm kellett, hogy kifizethessem az ételemet, ami vásároltam, és ami jobbára olajos rizs volt, meg néha, ha a szerencsém volt, kaptam hozzá húst. Egy ország, amiben ugyanolyan emberek élnek mint én vagy az olvasó, de velük ellentétben nálunk még van remény.
