– Hoznál nekem egy zacskó cukrot? Tudod, olyan édesen savanyút. Vagy savanyúan édeset. Nem tudom elmagyarázni, az a lényeg, hogy kemény legyen, ne ragadjon bele a fogaimba, mert azok már amúgy is elég rosszak, nem kell nekik még egy ilyen próbatétel.
– Hát a kemény cukor se tesz jót a fogaidnak.
– Nem is a fogaimnak kell, hanem a szám érzetének. Csentem a múltkor a kávé mellé kitett kockacukros dobozból is, ugye nem baj? Nem volt semmi más édesség, azt ropogtattam el, de nem vettem sokat, kettőt talán, vagy hármat. Remélem, van még, mert a kávét nem tudom keserűen meginni, abba kell legalább két kocka. Nem szeretem a keserűt. Sörös se voltam soha, ha ittam, akkor pálinkát ittam, abból is ágyasat, hogy kicsit érezzem a cukros ízét a benne tartott gyümölcsöknek. Lánykoromban se voltam kövér soha, most se vagyok az. Igaz, az én koromban már nagyokat nem járkál az ember, örülök, ha kijutok egy kicsit a parkba, ide pár lépésnyire, és levegőn vagyok öt percig. De vigyázni kell, a múltkor is meghűltem. Mintha egyenként éreztem volna az összes ködcseppet, ahogy belefúrja magát a nyakamba, onnan is a csigolyáimba, hogy aztán ilyen jeges szikrával feszítse szét a porcokat.
– Nem lenne jobb, ha negrót hoznék? Az még a torkodnak is jót tenne.
– Isten mentsen, arról mindig eszembe jut, hogy ha megfáztam, netán lázas is lettem, anyám mindig a cserépkályhán melegítette meg a nagy paplant. De előtte csukamájolajat adott, meg inhalálni kellett, kamillavirágok fölött. Egy nagy törölközővel takarta be a fejemet meg a felsőtestemet, vágott bele az orromba a forró pára, de nem jöhettem ki a sátor alól, csak ha már elég melegnek ítélte a paplant. Olyankor gyorsan beparancsolt az ágyba, rám terítette, és a számba dugott egy cukorkát, hogy szopogassam, amíg el nem alszok. Már majd leragadt a szemem, félig-meddig álomba is merültem, de rendre megébredtem, attól félve, hogy az ánizsos fekete massza végül a torkomba ragad valahogy, és megfulladok. Nem kell nekem negró, meg semmilyen mentolos másfajta, jó lesz, amit mondtam, az édesen savanyú vagy savanyúan édes.
– Jut eszembe, nem is olyan régen hoztam neked egy egész zacskóval. Talán két napja.
– Igaz, igaz. Ne is haragudjál, de megettem az egészet. Nem volt azért olyan sok, délelőtt három, délután három szem. Muszáj volt, alig van valami örömöm már az életben. Majd te is meglátod, ha elmúltál kilencven, és az is boldogság, ha fél órán belül ki tudsz kelni az ágyadból. Amúgy meg külön elszórakoztat, hogy rájöjjek, melyiknek milyen íze van. Néha meglepődök, mert a sárga olykor cseresznyeízű, a piros meg narancsos, a zöldről viszont alig tudom eldönteni, hogy petrezselymet érzek benne, vagy inkább borágót, sőt néha mintha a koriander és a zöldcitrom egyvelegét. Úgyhogy ne sajnáld a savanyú cukrot meg az édeset se egy öregasszonytól, akinek a legtöbb dolog már amúgy is keserű. Hozzad csak, legfeljebb most majd jobban beosztom, kettőt délelőtt, kettőt délután, s akkor hétvégéig biztosan kitart.