Sokáig a hazai holokausztkutatás szélárnyékban maradt, hogy 1944-ben, a magyarországi vidéki deportálások során nem minden itt élő, közel 440 ezer zsidó honfitársunk került a náci megsemmisítőtáborokba, hanem közülük a véletlennek köszönhetően 15 ezren lehetőséget kaptak a túlélésre. Nem emberbaráti szeretetből, hanem mert a háborús szükség úgy diktálta.
Könyvtárnyi szakirodalom szól a magyarországi deportálásokról, azok pontos és zökkenőmentes lebonyolításáról. Vegyünk figyelembe, hogy – nagyon nem ideillő a megfogalmazás – jelentős logisztikai feladat volt a hazai vidéki zsidóság előbb gettóba zárása, majd gyűjtőtáborokba terelése, ahonnan a halálvonatok többnyire Miskolc és Kassa érintésével jutottak el Auschwitzba. Ezerszer leírták, hogy a kis létszámú, erre a feladatra iderendelt német katonai végrehajtók nem győztek csodálkozni a teljes magyar államapparátus „példás együttműködésén”, a polgármesteri hivatalok munkatársaitól a rendőrökig és csendőrökig bezárólag.
Közreműködésünk nélkül ekkora feladata megoldhatatlan lett volna a pár száz fős német különítménynek, ezzel a nácik voltak leginkább tisztában.
Az országot csendőrkerületekre osztották – a zsidódeportálások menetrendjének alapegysége ez volt –, így a dunántúli zsidóságot korábbi időpontban zsúfolták marhavagonokba, mint a kelet-magyarországiakat. Ez a tény döntő módon befolyásolta, 15 ezer, Debrecen, Szolnok, Szeged és környékén élő zsidó magyar állampolgár esélyt kapott az életben maradásra. Az ügy hátterében nem más állt, mint a bécsi polgármester kérése, mert a város óriási munkaerőhiánnyal küzdött. A polgármester ebben az ügyben felvette a kapcsolatot a deportálásokat végző német hatóságokkal, és a kérése meghallgatásra talált. Mire a bécsi polgármester kérése rábólintottak, a Dunántúlról elindított halálvonatok úton voltak a haláltáborok felé.
Néhány éve merült fel a bécsi Wiesenthal Intézet és a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Politológiai Tanszéke között az a gondolat, hogy a hazai holokausztkutatásnak ezt a fehér foltját eltüntessék. Az már az anyaggyűjtés elején egyértelművé vált, hogy egyetlen tanulmányban, sőt egyetlen kötetben sem írható meg a Strasshofban (gyűjtőpályaudvar Bécs szomszédságában) deportáltak története, és ezzel sokéves munka vette kezdetét, amelyben előbb a Szeged és környékéről, majd Szolnokról és környékéről, végül a Debrecenből és környékéről ausztriai munkára szállított deportáltak sorsát írta és szerkesztette meg Frojimovics Kinga, a Wiesenthal kutatója és Molnár Judit, az SZTE történésze. Az elmúlt napokban mutatták meg a trilógiai harmadik kötetét, amely Debrecen–Strasshof–Debrecen címmel jelent meg.
Ma sem tudni, hogy bécsi romeltakarításban, az ottani hadiüzemekben és mezőgazdasági munkákban dolgoztatott zsidók hány százaléka menekült meg. A leggondosabb kutatás ellenére 50 és 70 százalék közöttire teszik az arányt a történészek. Ez a hibahatár. A visszavonuló SS-katonák háromszáz zsidót agyonlőttek.
A borzalom ebben is jelen volt.