„Minden pillanatban fejlődünk” – ezt tudta mondani Dorival Júnior brazil szövetségi kapitány az Uruguay elleni 1-1 után, amely a seleção hetedik döntetlenje volt az idén, hat győzelem és egy vereség (Paraguay 0-1) mellett.
Ebben az a jó – már amennyire –, hogy a jelek szerint nemcsak bennünket, hanem Brazília lakosságát is hülyének lehet nézni. Mert az újabb „iksz” a brazil válogatott legmelankolikusabb éveinek egyikét zárta le a keserves előzményeknek megfelelő módon, és az 1-1 valós értékét hűen tükrözi a dél-amerikai vb-selejtezők jövő márciusig megmerevedő tabellája Brazília szégyenletes ötödik helyével, amit az eddigi 12 mérkőzésen megszerezhető pontok felével (18) „ért el” az együttes.
A salvadori Fonte Nova stadionban átható füttykoncerttel búcsúzott a csapattól a közönség, amely nem töltötte meg a stadiont, mert a 600 realos prémium jegyek szinte egyáltalán nem keltek el. (A legolcsóbb belépő 100 real volt.)
A Rodrygo sérülése miatt legújabban a 10-es sárga mezt viselő barcelonai Raphinha – Dorivalhoz hasonlóan – más meccset látott, mint a nagyvilág: „Nagyon büszke vagyok mindenkire, aki ma játszott – jelentette ki –, mert mindent megtettünk, hogy kivívjuk a sikert. Nem értük el azt az eredményt, amelyet szerettünk volna, de ezzel a teljesítménnyel nehéz lesz legyőzni bennünket.”
Valójában kétségbeesett küzdelmet lehetett tapasztalni az uruguayi tizenhatos környékén; e zóna minden centiméterét bebarangolta a brazil válogatott, túlnyomórészt anélkül, hogy helyzetet tudott volna kialakítani. Pedig a második félidőben Dorival már öt csatárt játszatott, pontosabban az arsenalos Gabriel Martinellit a középpályára vezényelte, ahol majdnem olyan idegenül mozgott, mint Robinho a hűvösön. Miközben mindinkább eluralkodott a szervezetlenség, elöl Igor Jesus a láthatatlan embert alakította, Vinícius Júnior csak időnként villant fel, Savinho belebonyolódott cselesnek szánt sajnálatos mozdulataiba, a helyére beküldött Estêvão pedig taccsra „passzolt”, aztán leszúrta társát, amiért az nem érte el az elérhetetlen labdát.
Az Estado de Minas című brazil lap a lényegre tapintott főcímében: „Brazília továbbra is keresi önmagát Dorival Júnior parancsnoksága alatt.”
A szakvezető az idén 3 kapust, 12 védőt, 11 középpályást és 13 csatárt – összesen tehát 39 labdarúgót – szerepeltetett, és a számokból is kiolvasható, hogy nem találta meg csapatát, még akkor sem, ha Bruno Guimarães mind a 14 meccsen, Lucas Paquetá 13 találkozón, míg Danilo, Marquinhos, Savinho, Raphinha, Rodrygo és Vinícius egyaránt 11 alkalommal játszott. (Pardon, a pályán volt.)
Brazíliában a „versenyképtelen” védekezést is bírálják – noha az idei 14 mérkőzésen kapott 12 gól egyáltalán nem ijesztő –, ám a leghevesebb kritika a támadójátékra, illetőleg annak szegényes repertoárjára zúdul. Az elégedett Dorival Júniortól a szerda hajnali meccs után igyekeztek megtudakolni, mit gondol a jövőjéről, mire a kapitány azt felelte, hogy efféle felvetésekkel érdemesebb Ednaldo Rodrigueshez és Rodrigo Caetanóhoz, a szövetség elnökéhez és igazgatójához fordulni.
Kérdés, meddig lesz Rodrigues elnök, hiszen áprilisban tisztújító közgyűlést tart a brazil futballszervezet, és a hírek szerint Ronaldo kész harcba szállni az elöljárói posztért. Márpedig ellene tényleg nem lesz könnyű nyerni…
Bár a brazilok nyilván azt kívánnák, hogy lenne a Fenomén húsz évvel fiatalabb, és ne az elnöki székért, hanem a pályán mozgolódna. A kiábrándító valóság azonban az, hogy Brazíliának szorongva kell készülnie a jövő évi folytatásra, már csak azért is, mert a következő két forduló szintén nem tűnik egyszerűnek: előbb Kolumbia, majd (idegenben) a listavezető Argentína csapata lesz az ellenfél.
A nyomás legalább akkora, mint a színfalak mögött Dorivalon. Ám a földkerekség számára nem az a kérdés, hogy az idáig örökké vb-résztvevő, ezzel is egyedülálló brazilok eljutnak-e a világbajnokságra, hanem az: vajon az ellenállhatatlan szambafutball a világörökség része – volt?
