Van egy pazarul megírt és eljátszott karakter a Gladiátor II.-ben: Dondus, a kicsi csimpánz, aki a folyamatos intrikáknak köszönhetően a cselekmény egy jellegzetes pillanatában Róma elsőszámú konzulja lesz az éppen aktuális cézár döntése alapján. Tévedés ne essék, ez direkt humor volt Ridley Scott részéről és joggal kacagott ezen mindenki – még az, is, aki elhivatottságból komolyan szerette volna venni a filmet. De a legendás Gladiátor folytatása elveszett az elmúlt huszonnégy éves hiátusban és minden szempontból felesleges és bosszantó folytatása lett egy életművet meghatározó alkotásnak. Miközben Ridley Scott a harmadik részről álmodozik lassan közeledve a kilencedik X-hez, a nagy kérdés, hogy vajon elkerüli-e az anyagi bukást a folytatás – mert a kritikait biztosan nem. De Scott érettkori filmjeit tekintve nincs tragédia: amit szeret – a látványos csatákat – még mindig nagy lelkesedéssel valósítja meg, ebben nem enged. De az a történetnek nevezett macera ne lenne. Pedig vagyunk páran, akiket ez hozna lázba. Még úgy is, hogy tudjuk, hogy Ridley-mestert nem érdekli a történelmi hűség, egy látványos hacacáré neki a liblingje.
Az öt Oscar-díjjal elismert (tizenkettőre jelölték) első rész is totális fikciós képzelgés volt, de a remek fajtából. Jean-Léon Gérôme XIX. századi festménye, a Pollice Verso – azaz lefelé mutató hüvelykujj – hatására Ridley Scott azonnal rábólintott a projektre anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna a forgatókönyvre. Nem mellékesen, a már akkor is a hatvanas éveiben járó rendező hollywoodi történelmi eposzokon nőtt fel: a Spartacus, Ben-Hur és a Kleopátra hatására lett látványba szerelmes direktor és 2000-ben elkészíttethette a kor monumentális alkotását. Mindenki örömére.
A folytatás több mint triviális ötlete (bár mindkét főszereplő meghal) nem teljesen újkeletű, hiszen az első film megjelenését követő években számos kísérlet történt a folytatás megírására. A zenészt, Nick Cave-et Russell Crowe és Sir Ridley Scott felkérte az első lehetséges változat elkészítésére, akinek igencsak meglódult a fantáziája. Az ő verziója az ókori Róma mitikusabb elemeire koncentrált, és Maximus a halála után a túlvilágon folytatta volna a tevékenységét. Végül Jupiter és más római istenségek megbízzák Maximus-t, hogy térjen vissza a Földre, hogy megtalálja és megölje Héphaisztoszt, egy korábbi istenséget, aki elárulta őket. A film azzal zárult volna, hogy Maximust elátkozzák az örökkévalóságig tartó életre, és egy montázst mutatott volna be a keresztes hadjáratokon, a második világháborún és a vietnami háborún keresztül örökké harcoló katonáról. Jó lett volna? Ki tudja. A DreamWorks 2006-ban eladta jogokat a Paramountnak, akik 2018-ben bólintottak rá a folyatásra.
A második rész cselekményét nem érdemes nagyon taglalni, hacsak annyiban nem, hogy eláruljuk, Maximus fiára, Luciusra (Paul Mescal) koncentrál, akit a gladiátor halála után „elküldtek”, most pedig rabszolgaként visszatér és úgy dönt, a szabadságát – na meg annál sokkal többet – majd a játékok alatt eléri. Ismerős? Nem véletlen, Scott a lehető legfantáziátlanabb verziót választotta, azaz valami új kitalálása helyett ismétel. És persze van az arénában meglovagolt orrszarvú, olykor meg még cápa is, de hát valahol az egész arról szól, hogy a nép akkor boldog, ha megy a cirkusz. Ez meg ma sincsen másképp. Kicsit sajnálom, hogy Ridley mestert most nem érdekelte a színészvezetés, pedig a finom művészfilmekhez szokott Paul Mescal igényelte volna, miképpen Denzel Washington is kontroll nélkül túlripacskodja az antagonista szerepet – már az első jelenetben azt szuggerálja, hogy a szeme sem áll jól. Egyedül Pedro Pascal, aki alanyi jogon is hiteles, ha kamera elé áll. Na, meg persze, a kis csimpánz. Ha trilógiává bővül az egész, remélem, ő lesz a főszereplő. Heil Dondus!
Infó: Gladiátor II. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
