- Beszélgetünk, jönnek a csendes foglakozások, lesznek műsorok. Nagyon jó, mert az idő megy, a program meg eltereli, hogy „kifelé” gondolkodjunk. Az otthoniakról. Hamarabb eltelik karácsonyig. A tárgyalás még előttem van, most lesz november végén, meglátjuk, kiengednek-e. Amúgy nem hiszem, inkább azt gondolom, hogy itt töltöm az ünnepeket – mondja egy fiú a Budapesti Javítóintézetben, ahol letartóztatásban lévő, 12-19 év közötti fiatalok várják, hogy ítélet szülessen ügyükben. - Rengeteget gondolkozok, tervezgetek - folytatja -, de lassulgat az idő. A fiúkkal leszek, a csoporttal, de nem baj, mert nagyon összetartunk, főleg karácsonykor, mert mindenki tudja, hogy hiányzik a család a másiknak. Úgyhogy segítünk egymásnak, ha az egyikünknek lelki problémája van, odamegyünk és megvigasztaljuk őt.
Szárazon koppannak a mondatok a mellettem ülő fiú szájából. Lehet tizennégy, de akár tizenhét éves is, nem tudhatjuk. Nem kérdezünk neveket, nem fotózunk semmi olyat, amivel beazonosíthatók lennének. Beszéltünk olyannal, aki még 14 évesen, 2018-ban követett el csoportos rablást, eltöltött itt 15 hónapot, majd négy évig kint élt a „szabad világban”, végül nemrégiben visszakerült, mert „elfelejtett” jelentkezni a nevelőjénél: ez idő alatt az ügyében még nem született jogerős döntés. Ő arról álmodik, hogy ha innen kikerül, népszerű rapperként meg tud majd élni, de a szemén látszik: maga sem hisz benne, hogy ez sikerülhet.
A Dorkász Alapítvány két, a fiatalok visszailleszkedését segítő önkéntesét, Horváth-Kávai Árpádot és Bárány Lídiát kísértük el egy péntek délutáni foglakozásra ide. A Dorkászt Debrecenben alapították több, mint 30 éve, s tavaly január óta működnek Budapesten is – mondta el lapunknak Keleti Gábor területi vezető. A debreceni javítóintézetbe az ottani kollégáik és önkénteseik majdnem tíz éve járnak be, ezért volt egyértelmű, hogy Budapesten is elkezdenek a javítóintézet keretein belül foglalkozni az ott fogvatartottakkal. Jelenleg harminc-negyven önkéntessel dolgoznak a fővárosban, akik közül heten rendszeresen járnak be a Szőlő utcai intézetbe, hetente két alkalommal: pénteken – egy ilyen foglalkozáson készült riportunk is –, és szerdánként: utóbbi inkább hitéleti alkalom, amikor a Bibliáról, Istenről, Jézusról beszélgetnek azokkal a fogvatartottakkal, akik erre nyitottak.
Lídia egy állami cégnél dolgozik pénzügyesként, ő második alkalommal van itt, Árpád pedig pszichológus-tanár, a Pünkösdi Teológiai Főiskola oktatója, aki fél éve csatlakozott a missziós munkához. Ő az, aki a foglalkozás kezdetén asszociációkra alkalmas Dixit kártyákat terít szét az asztalon, amit tizenöt-húsz fiatal ül körbe: az ötös és a hatos csoport tagjai. Ha az intézet valamelyik vezetője érkezik, azonnal felállnak, katonás köszöntéssel üdvözlik őket, engedélyt kérnek a megszólalásra, a távozásra, s egyáltalán: bármire. A rácsos ablakokon, plasztikkártyákkal nyitható ajtókon túl ez jelzi leginkább, hogy nem egy fiúkollégiumban, hanem egy zárt világban, javítóintézetben vagyunk.
Minden fiú elvesz egy vagy két – van aki három-négy – kártyát, ezek egyfajta szürreális tartalmú képet ábrázolnak. Ennek alapján kell elmondaniuk, mire asszociálnak, s hogyan illesztik be az adott motívumokat az érzéseikbe, s az életük jelenlegi állapotába.
– Azért választottam az órát, mert egyszer mindennek eljön az ideje. Ezért én nem is állítanám meg az időt, túl kell esni minél hamarabb az ünnepeken, ahogy csak lehet. Ez lesz itt a második karácsonyom, sajnos – mondja egyikük. – Én a bezártságot húztam, amiben benne van két ember, és egyik a másikat kívülről nézi. Nekem ez egyszerre azt jelenti, hogy be vagyok zárva, de messziről mégis fontos vagyok valakinek – reagál a kártyájára egy másik fiú. – Ez egy labirintus. Azért választottam, mert amúgy már mennék ki az ajtón, csak még nem találom a helyem. És mindig belemegyek valamibe, amibe nem kéne. Rossz is vagyok, nem annyira rossz, csak nem bírom eltűrni a dolgokat néha – így a harmadik. A következő megszólaló arról beszél: egy csigalépcső van a képen, ami a közte és az anyja közötti távolságot jelképezi. - Tegnap, amikor telefonálhattam neki, kiborultam. Nem ő vette fel, hanem a mostohaapám, és onnan tudtam, hogy valami baj van. Hallottam a gépek sípolását a háttérben, és hogy kórházba került. Apám négy éve meghalt, próbálom feldolgozni ezt, de nem sikerül, ott van bennem a görcs meg a feszültség és emiatt néha bunkó vagyok a társaimmal – mondja egy kamaszos külsejű fiú.
Az apa vagy az apakép hiánya és emiatt az anyákhoz való erősebb kötődés többekre jellemző az intézetben lakók közül – mondja Horváth-Kávai Árpád –, mint ahogy az is, hogy a fiúk többsége, amikor a jövőjét képzeli maga elé, családról álmodik. Ez a lányoknál épp fordítva van a területen dolgozó kollégái szerint – teszi hozzá. Nekik önkéntesként az a dolguk, hogy segítsék e fiatalok majdani visszailleszkedését a társadalomba, ő pedig pszichológusként ehhez egyfajta önismereti útmutatót próbál nyújtani.
– Sosem kérdezem, ki miért került be ide, mert nem bűnelkövetőként szeretnék rájuk tekinteni. A „ki vagyok és merre tartok” kérdésköre ennél sokkal bonyolultabb, s a heti két alkalommal történő beszélgetéseink megpróbálják ezt feszegetni az adott csoportokban – mondja. Szavai szerint a Dorkász Alapítvány kötelékében vannak olyan önkéntesek is, akik nemcsak lelki vagy szellemi, hanem konkrét, gyakorlati támogatást is kínálnak a fiúknak: építési vállalkozók például munkalehetőséget. Azt is mindig elmondják, hogy az ajtó nyitva áll előttük, ha kikerültek az intézet falai közül, ha elakadnak, ha segítség kell, bizalommal fordulhatnak hozzájuk odakint is: más kérdés, hogy ezzel jellemzően kevesen élnek.
Szociális szakemberek, pedagógusok, terapeuták hiányoznak
A Budapesti Javítóintézet száz férőhelyes, s jelenleg 72 növendék – jogszabály szerint 12-21 év közötti fiatalok – tartózkodik itt, többségük jellemzően a 16-17 éves korosztály tagja – tudtuk meg Juhász Péter Pál igazgatótól. A napirendjük szerint reggel 6 órakor van ébresztő, este fél tízkor pedig takarodó. A fiatalok délelőttönként iskolában vagy munkafoglalkoztatáson vannak, délután korrepetálásokon, szakkörökön és egyéb csoporttevékenységeken. Napi öt alkalommal biztosítanak számukra étkezést, az ételt mindig az étkezőben fogyasztják el. Vasárnap egy kicsit kötetlenebb a napjuk, aznap a tanulás vagy munkafoglalkozás helyett „irányított szabadidős tevékenységekben” vesznek részt.
Az intézmény vezetője szerint az innen kikerült gyerekek egyharmadára tekinthetnek egyfajta sikertörténetként, ők azok, akik az elvárt normák szerint illeszkednek be a társadalomba. Másik harmaduk – mint fogalmazott – túl későn kerül a szakemberek látókörébe, így a „kriminális személyiségfejlődése” nem visszafordítható, további egyharmaduk pedig nem marad ugyan bűnöző, de egyéb problémák miatt – pszichés érintettség, mentális képességek - az önálló életvitelük nehezített, s ők így hosszabb távon a szociális ellátórendszer körében maradnak.
Száztizenhét álláshely van az intézetben, amiből száz a szakmai, de ebből negyven jelenleg is betöltetlen: szociális szakemberek, pedagógusok, terapeuták, pszichológusok, nappalos és éjszakás gyermekfelügyelők és a rendészek hiányoznak a rendszerből. Fenntartójuk a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, amely a Szőlő utcai intézettel együtt az országban összesen öt javítóintézet működését biztosítja. Megtudtuk: a Dorkász Alapítvány és a hozzá hasonló szervezetek önkéntesei a szakköri és szabadidős programokban, a gyerekek hitéleti gondozásában, de akár korrepetálásban, nyelvtanulásban vagy egyéb belső programok lebonyolításában, szervezésében segítenek.
