A Neptun Evezősklub hajósai, akik épp a közelben gyakorolták a fordulókat, szerencsére észnél voltak: az első ijedtség múltán a helyszínre lapátoltak, és azonnal a partra vonszolták a férfit. A segítség is hamarosan megérkezett.
Vagy mindez a Margitszigeten történt, a kápolna közelében? És az evezősklub csónakházából látta meg a garázsmester, mi történik, majd a két fia ugrott hajóba, hogy a partra húzza az elegáns öregurat? Meglehet. Minden napilap részletesen tudósított az előző délután történt tragikus esetről 1932. június 10-én, de mindegyik – hisz’ a sajtó már csak ilyen – egy kicsit másként kanyarította a szenzációt. Egy dologban értettek csak egyet maradéktalanul: a pesti belváros egyik legpatinásabb boltját tulajdonló Szénásy Gyula öngyilkossági kísérlete megdöbbentő esemény.
Valóban nem volt mindennapos, még a világgazdasági válság mélypontján sem, hogy egy 70 éves (bár a lapok szerint 72, de ne vesszünk el a részletekben), közismert és dúsgazdag üzletember ilyen drámai módon próbáljon meg úrrá lenni a likviditási nehézségeken. Különösen úgy nem, hogy a nevezetes Szénásy-féle kelmeszaküzlet, a belvárosi Kristóf tér megkérdőjelezhetetlen nevezetessége – mások a saját reklámjaikban csak annyit írtak helymegjelölésül: „Szénásy mellett” – néhány héttel korábban még fennállásának 130. évfordulóját ünnepelte diadalmasan.
A hagyomány szerint 1802-ben nyílt meg ugyanis az első selymeket és kelméket árusító szaküzlet a Kristóf tér és a Bécsi utca sarkán, és bár a tulajdonosok nemzedékenként változtak, a hölgyközönség érdeklődése egy évszázadon túl is kitartott. Szénásy Gyula Dietl Emiltől vette át az üzletet: maga is a jó nevű, ráadásul jó érzékkel a Kunz kelmenagykereskedő famíliába beházasodó szakembernél inaskodott szinte kamaszként. Amikor 1891-ben Dietl úgy érezte, ideje bérházakra váltani a rőföspult mellett megkeresett vagyont, Szénásy, immár a Bécsben, Párizsban és Londonban több éves robotolással megszerzett nemzetközi tapasztalat birtokában, megvásárolta az egész boltot. Huszonkilenc esztendős volt ekkor.
Első dolga volt nagy engedménnyel kiárusítani Dietl árukészletét („E tiszteletteljes jelentésnek a »végeladás« hirdetményektől való előnyös megkülönböztetését igen kérem” – tisztázta a helyzetet fizetett közleményeiben), a második pedig alkalmazni a város első és egyetlen kirakatrendezőjét. Kertész József aztán olyasmit művelt a hatalmas ablakokban, amire korábban nem volt példa: zsúfolt nyilvános raktárból izgalmas látványossággá varázsolta nemcsak a drága selymek és bársonyok, hanem az olcsó mosóvásznak bemutatóját is. Végül sor került a harmadik változtatásra is, jelesül, a kereskedő szelíd szóval leszoktatta vásárlóit az alkudozásról – ezt követően ez az ősi praktika szép lassan a belváros összes elegáns üzletéből kiszorult.
Mai ésszel persze nehéz felfogni, hogy ha valakinek van egy éppen csak felépülő, új vállalkozása, miért indítja el a saját konkurenciáját alig két házzal odébb. Nem véletlen, hogy a szakirodalom jobbára puszta névazonosságnak tekinti az 1894-ben bejegyzett Bécsi utcai Szénásy, Hoffmann és Tsa céget, de a Központi Értesítőből világosan kiderül: azt Szénásy Gyula, Hoffmann Jenő és a bécsi illetőségű Silberstein Vilmos alapította. Szénásy pedig bőven Hoffmann korai halálán túl, egészen 1905-ig beltag volt a vállalkozásban.
Valószínűleg a régi pesti kereskedőbölcsességet követte a kelmecézár – miszerint cukorkás boltot is ott kell nyitni, ahol már van öt –, amikor a saját nevét örökségként ráhagyva önálló útjára engedte a társulást, ő maga pedig egy újabb cég alapításába fogott. A fiatal Bárczai Andrással társult, aki egy olyan üzletet építtetett a Szervita téren, amelyhez még hasonlót sem látott soha Budapest.
A Szervita tér 2. alatti épület a Szénásy üzlet közvetlen szomszédságában állt, de tulajdonosa, Schernhoffer Károlyné Koronghy Valéria a századelőn lebontatta a régi házat, és az ifjú Jónás testvérekkel igen divatos, formabontó küllemű üzlet- és bérházat építtetett a helyére. Az elkészült bérpalotát aztán unokahúgának ajándékozta, egyúttal meglepve Dániel Lászlóné Koronghy Auréliát – státuszára nézve torontáli alispánnét – az alsó szinteket elfoglaló, fényűző kelmeüzlet bérleti szerződésével is.
„A kristályüveges ajtón belépve, mintha nem is üzlethelyiségben, hanem valami kupolateremben volnánk, oly impozáns az a hatalmas csillogó fehér csarnok, a melyet látunk. Közepe táján a menyezete fönn van a magasban, mert áttörték az első és második emeletet. Ez a fehér csarnok a középpontja az egész áruháznak. Bal sarkában kényelmes liften és egy szőnyeges aranyozott, acélcsigalépcsőn juthat a közönség az emeleti termekbe. A jobboldalon úgy kivették a falat, hogy Szénásy Gyula népszerű szövetáru üzlethelyisége szinte egyik szárnyává lett ennek a csarnoknak, a melyben a különféle selyem és szövet tarka tömege első pillanatban szinte beláthatatlannak tűnik föl” – lelkesedett a nyitás utáni napokban, 1908 februárjában a Budapesti Hírlap. A szerző nem győzte dicsérni a hatalmas üvegablakokat, kényelmes székekkel és asztalkákkal berendezett válogató sarkokat, a pazar világítást, a függönytől a ruhadíszig mindent kínáló választékot, és hogy a százötven alkalmazottnak még önálló étkezőt is berendeztek a szuterénben.
Figyelemre méltó tény ugyanakkor, hogy Szénásy e tündérpalota mellett is megőrizte üzlete önállóságát, és bár összenyitották a boltokat, a két cég a közös reklámcédulákon is az árukészlet különbözőségeire helyezte a hangsúlyt. 1922-ben aztán minden csinnadratta nélkül elváltak a felek útjai, az átjárót visszafalazták, Szénásy pedig ismét csak a Kristóf téren sugározta híresen barátságos mosolyát a kuncsaftokra és a mesekönyvekkel bőven ellátott, így szép csendben várakozó gyerekeikre.
Szénásy Gyula ekkor már nem is egyszerű kereskedő, hanem pesti intézmény volt. 1910-ben megvásárolta a Kristóf tér 4. alatti bérházat – majd pár hónapra rá a Szervita tér 4-et is –, s az üzlet fölött lévő nyolcszobás lakásában élénk társasági életet élt. Virilisként tagja volt a fővárosi bizottságnak, bőségesen jótékonykodott. Nem okozott meglepetést, hogy 1924-ben a kormányzó a magyar királyi főtanácsosi címmel ismerte el tevékenységét. A kereskedő ekkortól kezdte rendszeresen használni az egyébként őt születése óta megillető nemesi előnevet, a tottkutasit.
S hogy az üzlet milyen jól prosperált, azt két dolog bizonyítja igazán. Az egyik, hogy Szénásy a két bérház mellett egy ötszáz holdas birtokra is szert tett Zsámbék közelében, ahol mintagazdaságot hozott létre. A másik pedig, hogy a nagyobbik fia halála után megmaradt egyetlen gyermeke, Alán rendkívül költséges hobbijait már a fiatalember tizenéves korában kész volt finanszírozni. Alán, e „kivételes tehetségű művésze a volánnak” előbb ünnepelt autóversenyző lett, majd a Justice for Hungary sikeres útján felbátorodva bejelentette, hogy óceánrepülőnek áll, és támogatókat kezdett keresni a 180 ezer pengős vállalkozáshoz. Bár erre végül nem került sor, repülni valóban megtanult: 1932 januárjában adta hírül Az Ujság, hogy mindössze három magántulajdonú repülő van Magyarországon, és ezek egyike, a MAAAC lajstromszámú sportgép Szénásy Aláné.
Fél évbe sem telt azonban, és Alán a botkormány helyett már a mérőrudat szorongatta. Hogy a Bugatti meg a kétüléses sportgép mennyiben járult hozzá a katasztrófához, azt nem tudjuk, de tény, hogy Szénásy Gyula, aki a válság első éveiben még szinte korlátlan személyi hitelt nyújtott a lerongyolódott köztisztviselő rétegnek, júniusban megroppant a kintlevőségek és követelések súlya alatt. A legnagyobb beszállító cseh cég emberei már a raktárakban leltároztak, a Magyar-Olasz Bank is mind gyakrabban érdeklődött a törlesztések felől, így a kereskedelmi akadémiát végzett Alánnak is be kellett állnia a pult mögé.
Június 9-én délidőben, amikor ebédelni szokott odahaza, Szénásy csak felüzent a lakásba, hogy dolga van. A következő hír a Rókus kórházból érkezett, ahol a vízből kimentett kereskedőt ápolták. Bár a családtagok ragaszkodtak ahhoz a verzióhoz, hogy a kimerült idős úr csak megszédült a Duna-parton, mindenki készpénznek vette, hogy a pesti patríciusként tisztelt üzletember nem tudta elviselni a sikertelenséget.
És ki tudja, talán ez a kétségbeesett tett is hozzájárult, hogy hamarosan megszületett a megoldás: a hitelezőkkel 70 százalékos, ütemezett térítésben egyezett ki a cég, így egy-két éven belül egyenesbe jöttek. Bár a birtok elúszott, még a két bérházat is sikerült megmenteni. Ami parádés végkifejletnek mondható például ahhoz képest, hogy az ugyancsak fizetésképtelen Bárczai András két évig volt kénytelen pereskedni a Szervita téri háztulajdonossal, míg végül a Kúria mondta ki, hogy a konjunktúrában vállalt hatalmas összegű bérleti díjról világválság idején, 70 százalékos forgalomcsökkenés mellett a bérlőnek igenis joga van új tárgyalást kezdeményezni.
A „selyem Szénásy” – az üzletet a vevők így különböztették meg Béla öccse közeli írószerboltjától, a „papír Szénásytól” – tehát megmenekült, Szénásy Gyula életerejének jó részét azonban magával vitte a Duna hideg vize. 1935-ben eltemette nála húsz évvel fiatalabb feleségét, és akkortól egyre ritkábban látták az üzletben is. Hogy észlelte-e, amikor 1949 februárjában Hegyesi Frigyes személyében egy megbízható kádert neveztek ki az államosított üzlet élére, nem tudjuk. Csak az a biztos, hogy amikor 1950 elején, majdnem 88 évesen elhunyt, az anyakönyvbe a halál okaként azt írták be: aggkori agylágyulás.
