Nem az a jó szó, hogy frissek lettünk volna, Lóri a plafont nézi én nyöszörgök az ágyon, készen vagyunk. Egész nap hegyet másztunk, megismerkedve azzal a tüneménnyel, hogy Skóciában akár egy nap alatt a négy évszakot meg lehet tekinteni. Nekünk is volt napsütésünk, de a délutánt már hóvihar zárta, amivel nem lett volna gond, ha a mászás után még ne lett volna két óra kutyagolás vissza a parkolóba, majd ezt követően, két óra vezetés Aberdeenbe, az ezüstvárosba.
Mire megérkeztünk, le is mondtunk az esti kikapcsolódásról, de aztán nekiálltunk okoskodni és konstatáltuk, ma vagyunk itt, ma lehet szórakozni. Meg kell becsülnünk a társaságot, ritkán látjuk egymást, három és fél óra kocsival köztünk a távolság.
Lóri orvos a kórházban Aberdeenben, magam Edinburghban élek... Felnémeten szembeszomszédok voltunk, ennyit arról, mennyire nagy falu a Föld, Clintonné asszonyságot idézve.
Mennyit röhögtünk otthon is! Én festettem a kapujára a kutyájuk képét, aki a környék csirkeóljait terrorizálta. Együtt kávéztunk, meg fát cseréltünk. Na, az úgy esett, hogy Lóriék rakattak egy kályhát. De későn vette meg a fát, és az nem szikkadt ki időre, a fűtési szezonra. Szóval megkért, hogy adjak már neki egy tonna szárazat az enyémből, ő meg visszaadja nedvessel, ami majd a jövő évre jó lesz nekünk. Tekintettel arra, hogy két évre elegendő tüzelőm volt mindig, könnyen ráálltam az alkura. Szóval megpakoltam egy talicskát szárazzal, áttoltam, kiraktam, nedves be, visszatalicskázás. Otthon a nedves fa külön kupacba, helyére a száraz, s újra indulás Lóriékhoz. Ezt csináltam egész nap, ki is melegedtem, este meg hallottam, hogy a faluban ment a susmus: a történelemtanár valószínüleg bolond, egész nap, száz méteren tologatta ugyanazon furik fát, jó lesz vigyázni vele, biztos iszik...
Száz szónak is egy a vége, Skóciában is igyekeztük tartani a kapcsolatot, ennek keretében feküdtünk kitikkadva a kanapén. Végül pár kávé annyi energiát vert belénk éjjel 11-kor, hogy lassan elindultunk. A hűs skót levegő pillanatok alatt elűzte a melankóliát, vidáman masíroztunk a belvárosba, ahol a szokásos szombat esti kavalkád fogadott minket. Mindenhol vonuló csoportok, óbégató részegek, taxik, éttermek, bárok. Hónom alatt egy nagy táblakép, még a pihenés alatt kentem, spray, filc kombinációval. Mondtam is Lórinak, haver, ezt gyorsan kiteszem valahol egy sarkon, nem akarok egy fél budiajtó méretű falappal grasszálni, aztán jöhet az első sör.
Ki is helyeztem a képet, elővettem a gépemet, hogy készítsek a social mediára egy megosztható képet, (számításaim szerint az elmúlt 17 évben akár tízezer kép is kikerülhetett a kezem alól, street art néven, de a biztos számot meg sem tudom tippelni) pakk, amikor valaki elég kaján hangon tudakolta tőlem, mi az amit csinálok, s hogy neki ez kell!
Megfordulok, és két hölgy méreget minket. Az egyik egy nyurga, fekete feszülős bőrruhát viselő, démoni, fenékig szőkített rasztahajú lány, megszámlálhatatlan kiegészítővel és ékszerrel. Barátnője ehhez képest egy szolid, alacsony termetű nő.
Kicsit köszörülöm a torkom, elmagyarázom, hogy ez egy utcamű, kiteszem, de ha szeretné, azonnal az övé lehet, ugyanis a képeket mindig a köztereken hagyom, aki kapja marja alapon.
