Az, hogy a Richardot a-val írod, apukád és Cliff Richard miatt van?
Az apukám miatt biztosan, Cliff miatt nem.
Pedig nyilván ő sem állt távol a családtól…
Persze hogy nem. De nálunk – és nem csak nálunk – Elvis volt a király.
Hallottad a papát gyakorolni?
Rengetegszer. El is vette a kedvemet a gitározástól, mert olyan virtuóz módon játszott, hogy azt semmiképp sem reprodukálhattam.
Talán nem mindenki tudja: Faragó "Judy" István a hatvanas évek elejének élő legendája volt.
Olyannyira, hogy a Vigyázó Ferenc utcai klubból, ahol a Scampolo csinálta a fesztivált, nem egyszer a vállukon vitték ki a felhevült rajongók.
Te is a rock and roll-lemezeket nyúztad gyerekkorodban?
Azokat is. Otthon, a zuglói Csertő utcában minden hétfőn este hat és tíz között zenét hallgatott a család. Komoly muzsikát is, mert a papám odavolt – többek között – Liszt Ferencért.
Kiért még?
Varga Zoltánért. Komár Lászlóval nemcsak a Scampolóban nőtt össze, hanem együtt járt a Ferencváros meccseire is.
Magad mikor köteleződtél el a sportnak?
Az 1974-es labdarúgó-világbajnokság idején. A vb mérkőzéseit édesapám szüleinél, a Bács-Kiskun megyei Borotán láttam. A hollandok – élükön Johan Cruyff-fal – lenyűgöztek.
Te nem akartál futballista lenni?
Dehogynem.
Játszottam is előbb a Postásban, majd az MTK-ban. Ám behívtak katonának, és olyan szépen formáltam a betűket, hogy megtettek hadműveleti rajzolónak.
Ez egyrészt azzal járt, hogy a másfél hónapos kiképzés után többször aludtam otthon, mint a laktanyában, másrészt viszont nem mehettem futballozni még a budaörsi honvédcsapatba sem. Később nyomtam a Gázművekben, de abbahagytam a szállodával együtt.
Mivel együtt?
Éjszakai portás voltam egy hotelben, nappal pedig edzésre meg a televízióba jártam. Előzőleg – 1990-ben – láttam egy hirdetést, hogy jelentkezni lehet Komlósi Gábor sportriporter-stúdiójába. Elballagtam a felvételire, ahol viszont a kedvem ment el, mert dermesztően hosszú sor kígyózott a Szent István körúton. Ám nemhogy felvettek, de nemsokára bekerültem abba a hat-nyolc tagú csapatba, amelyet a Telesporthoz delegáltak. Akkor mondtam le a szállóról és a Gázművekről, bár egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy a tévében enyém a jövő. Már csak azért sem, mert Vitray Tamás mindjárt a stúdió első óráján kijelentette: „Tudom, itt mindenki futballt szeretne közvetíteni. Közlöm, ez senkinek sem sikerülhet.”
Ehhez képest…
Magam sem hittem: 1993. november 24-én bemutatkozhattam az Anderlecht–Milan BL-mérkőzés riportereként. De hiába játszott Franco Baresi, Paolo Maldini, Albertini vagy Donadoni, a meccs 0-0-val zárult, ráadásul a találkozó előtt semmiféle összeköttetésem nem volt Budapesttel. Ám megtanították nekünk: akármi van, a közvetítés kezdetének időpontjában beszélni kell. Így tettem, és az első néhány mondat kivételével mindent hallottak itthon.
Egy hónappal később újabb csoda történt…
A római-parti strandon megismerkedtem egy amerikai sráccal, aki angol tolmácsot keresett. Ez a Brian, akivel a barátság máig tart, 1993 karácsonyán meghívott magukhoz Kansasbe. Az amerikaifutball-bajnokság rájátszásában januárban rendezték a Kansas City Chiefs–Pittsburgh Steelers mérkőzést, és Brian barátja felajánlotta nekem a jegyét, noha a pénztáraknál tömegek aludtak mínusz húszban a nyitás előtti éjszakán. Joe Montana abban az évadban igazolt a Chiefshez, és a Steelers ellen utolsó kísérletére touchdown passzt adott…
Beleszerettél? Úgy értem, az amerikai futballba.
Azért igazoltam 2004-ben a Sport TV-hez, mert Máté Pál főszerkesztő tudatta velem, hogy megvették az NFL alapszakaszának közvetítési jogait, és engem szemeltek ki riporternek. Nem volt nehéz a döntés, mert a köztévénél mindenki gyanította: Vitray Tamás távozásával a labdarúgó Eb és az athéni olimpia után nagy változások lesznek.
Nekem a futballon túli riporter már-már olyan, mint egy földönkívüli…
A labdarúgás primátusa vitathatatlan, de megannyi új nézőt üdvözölhettünk, mert – hiszed vagy sem – vannak szép számmal, akik nem szeretik a futballt, és még többen, akik a labdarúgást és az amerikai futballt is kedvelik.
Én azért maradnék életed legjobb labdarúgó-mérkőzésénél…
Azok közül, amelyeket közvetítettem, az 5-4-gyel zárult Liverpool–Alaves UEFA Kupa-döntő, valamint a Konföderációs Kupa 2005-ös döntője áll az élen. Mindkét találkozót Németországban – Dortmundban, illetve Frankfurtban – rendezték, az utóbbit a brazilok nyerték 4-1-re az argentinok ellen.
A legnagyobb futballista?
Pelé. Mindent tudott.
Idehaza?
Ebedli Zoli. Vele egy időben együtt játszottam az ESMTK-ban. Szinte hihetetlen, hogy csak 12-szer volt válogatott, és a címeres mezes csapatban csupán egyszer muzsikált az Ebedli, Nyilasi Tibi, Törőcsik András trió. Igaz, akkor – Törőcsik első válogatottságán – nyertünk is 4-2-re Bécsben, az osztrákok ellen.
Lerí rólad: neked a munka nettó élvezet.
Rendkívül szerencsés ember vagyok. Nemhogy azt csinálom, amit szeretek, de olyan környezetben, amely legalább annyira jó, mint a munkám. Ez fontos, hiszen a televíziózás korántsem egyéni sportág: csapatjáték.
Gyerek maradtál?
Az ember attól fogva, hogy elveszíti az édesapját, nem maradhat gyerek.
