- Petőcz András: Barátság és Nobel-díj, találkozásaink Han Kanggal

1998-ban találkoztam Han Kanggal az Egyesült Államokban, Iowa Cityben. Három hónapot töltöttünk együtt annak az irodalmi ösztöndíjprogramnak a keretében, amit minden évben mintegy 25 ország fiatal avagy kevésbé fiatal írói kaphatnak meg, hogy ismerkedjenek, tanuljanak, és legyenek kicsit nyitottabbak a nagyvilágra.
Három hónap, 25 író a világ minden tájáról, összezárva egy kollégiumi épületben. Van alkalom megismerni a másikat. Olyan, mint valami nagyszabású osztálykirándulás.
Han Kang fiatal volt, talán a legfiatalabb mindannyiunk közül. Huszonhét éves. Koreai író, akiről keveset tudtunk. Félénk távol-keleti nő.
A három hónap alatt sokat írt, sokat dolgozott. Magányosan, koncentráltan teltek a napjai.
Közös rendezvényeken szerepeltünk együtt. Úgynevezett panelbeszélgetéseken. Az egyiken arról kérdezték Kangot (a koreaiaknál a családnév elöl van, a magyar nevekhez hasonlóan, tehát neki ez volt az utóneve), hogy min dolgozik. Hosszan mesélte, hogy történetet ír egy koreai házaspárról, ahol a feleség virággá változik. Az ötlete megtetszett. Nem sokkal később, de már itthon, Budapesten, én is írtam egy elbeszélést, ami Szöulban játszódik. A címe: Sárga virág a feleségem. Az egyszerűség kedvéért a feleségnek a Han Kang nevet adtam. Miért az „egyszerűség kedvéért”? Nem ismertem koreaiakat Kangon kívül. Fogalmam sem volt, milyen az igazi koreai név. Bár nem a valódi Han Kangról mintáztam a hősöm, mégis, így egyszerűbbnek tűnt a dolog.
Az elbeszélésem elkészült, meg is jelent.
Sok-sok évvel később Kang jelentkezett. E-mailen, ha jól emlékszem, de talán az itthoni Koreai Kulturális Központ munkatársai közvetítésével. Írta, Európában van, Lengyelországban, szívesen átjönne Budapestre, találkozzunk. Megbeszéltük, tartunk egy közös irodalmi estet. Nekem egyetlen koreai történetem volt, ez a „sárga virág”. Ő is hozta a saját átváltozós elbeszélését. Meg is jelent mindkét írás az estre készült kiadványban, magyarul is, ko­reaiul is.
Kang meglepődött, hogy a hősömnek az ő nevét adtam. De azt mondta, örül neki. Ebben maradtunk.
Többen kérdezték tőlem az utóbbi hetekben, hogy szerintem „érthetjük-e a távoli kultúrák szerzőit”, a válaszom az, igen, érthetjük. Persze a fordítón sok múlik. Azt mindenképp érthetjük, ami a számunkra fontos. Tipikust és általánost egyaránt. Magam soha nem jártam Szöulban. Mégis megírtam a „szöuli” történetemet. És nem jártam – többek között – a Fülöp-szigeteken sem, de arról is írtam elbeszélést. És minden távoli szerző műve is az enyém lesz, ha jól olvasom.
A közös kiadványunkban benne van Kang története. Azóta többször belenéztem. Vannak közös motívumok az írásainkban. A nő testén a zöld foltok, például. De jóval több a különbség. És ez jó. A távolság Budapest és Szöul között sok ezer kilométer. A kultúrák között még sincs áthidalhatatlan messzeség. Ha egy nő szenved a házasságában, akkor annak – ad absurdum – lehetnek különös testi tünetei.
2014-ben tartottuk a felolvasóestünket, Budapesten, a Nyitott Műhelyben. Ennek tíz éve. Han Kangot fiatal lányként ismertem meg, mára Nobel-díjas lett. A hasonló tematikájú elbeszéléseinket fontosnak érzem. Örültem, amikor meghallottam, hogy ilyen jelentős elismerésben részesült.
Hasonló örömöt vagy ennél is nagyobb örömöt akkor éreztem, amikor Kertész Imre kapta meg ugyanezt a díjat. Az ő barátságára is büszke vagyok. Sokat találkoztam vele Szigligeten vagy Berlinben. Az Idegenek című regényem az ajánlásával jelent meg.
Han Kang és Kertész Imre Nobel-díja eggyé vált bennem. Mesterek és írótársak, egyszerre.
Van több olyan – számomra nagyon fontos – szerző, aki nem kapott ilyen elismerést. Jerome David Salinger, Tandori Dezső, Allen Ginsberg. De a könyvespolcomon együtt láthatók – az iowai barát, Han Kang, valamint Kertész Imre társaságában.