Így inkább csak egy hivatalosan elismert autonóm államról beszélhetünk, amelynek saját határa, fővárosa és parlamentje van, emellett teljes katonai fennhatósága a területén. Egy utazás technikai kérdés, de ha mindkét országot meg szeretnénk látogatni, akkor azt Irak felől kell tennünk, mert bár Kurdisztán rendelkezik saját vízummal, de azt az iraki határnál nem fogadják el. Ha már itt tartunk, Kurdisztán a stopposok paradicsoma, ahol a katonák megállítják az autókat, hogy megkérdezzék a sofőrt, merre megy, és elvinne-e. Így esett meg, hogy szinte mindennap visszastoppoltam Moszulba, s a határon az iraki és a kurd katonák, a pesmergák is már névről ismertek. Again you, Penze? – kérdezték a sajátos angolságukkal. Nem sikerült a nevem rendesen kiejteni, így lettem Penze.
Volt, hogy még fogadást is kötöttek, vajon aznap hányszor megyek át a határon.
Le föl járkáltam, és mindig egy sajátos perspektívát kaptam az ott élőktől. Lalish-ban a jezídik éves szent ünnepébe csöppentem, Akréban egy szúfi szertartáson vettem részt, voltam az asszírok éves találkozóján.
Persze a sokszínűségnek ára van. Nem könnyű a vallások között megfelelően lavírozni, nem mindenki boldog, cserébe iraki Kurdisztán óriási fejlődésen megy keresztül. Erbil a nyugati országok nagyvárosaival vetekszik, az emberek jól élnek, és a régió a biztonságosak között szerepel. Hogy minek köszönheti státuszát? Az ISIS térhódítása sokkal itt kisebb volt mint amivel Iraknak kellett szembenéznie. A lenullázott Irakkal szemben a kurdoknak lehetőségük nyílt a fejlődésre, amivel úgy tűnik, éltek is. Évről évre egyre nagyobb befektetői potenciál rejtőzik a gazdaságukban. A kurdok végre egy földet a hazájuknak hívhatnak, amelyet mindennél jobban szeretnek.
Egy kurd barátom, Ahmed nagy hévvel meséli: – Nem kaptam meg a Schengen-vízumot, mert azt gondolták, hogy Európában akarok maradni. Pedig én mindennél jobban szeretem ezt a Földet – mutatja heves kézmozdulatokkal.
Csak mosolygok, mert a szeme mindent elárult. Annyira szereti ezt a helyet, hogy arra hirtelen még én is büszke lettem.
Közben egy másik barátot is szereztem, Omert. Ő Nyugat-Kurdisztánból jött pár napra Erbilbe. Ő is arról mesélt, hogy mennyire szereti a várost, és az itt élőket, itt szabadnak érezheti magát, nem úgy, mint Törökországban.
