- Szálinger Balázs: Itt én vagyok a főhős, és nem a Petőfi Sándor

Honnan az irodalmi zarándokút ötlete?

Egy barátom javasolta, de szükségem is volt a menésre. Egyébként nem vagyok az a túrázós típus. És senki ne higgye, hogy napokon át gyalogoltam, ahogy előre jeleztem: az otthonom, Keszthely volt a kiindulópont, onnan autóztam Pestre, Aszódra, Kassára, Lőcsére meg a többi helyre, ahol Petőfi járt. A különböző állomásokon mindig vártak helyiek, akik a segítségemre voltak. Egy ismerősöm egyébként beszólt az utat bejelentő posztom után, azt írta „az egész ország rajtad röhög, hogy egy gyalogtúrát autóval teszel meg”. Ebből világossá vált, hogy nem olvasta az Úti jegyzeteket, hiszen akkor tudta volna, hogy Petőfi gyorsszekéren utazott többnyire. A túrázás amúgy is egy XX. századi találmány.

És Ön mikor találkozott először az Úti jegyzetekkel?

Biztosan huszonhat évesen vagy később.

Miért ennyire biztos?

Mert semmiféle közöm nem volt Petőfihez huszonhat éves koromig. Előtte annyit tudtam, hogy „gatyában táncol” meg az Anyám tyúkját. Adyért rajongtam tizenévesen, ő volt a vonzó ajánlat, mert egy ronda férfi, aki még a szifiliszt is elkapta. Petőfi nem érhetett föl hozzá akkoriban. Eleve a játékos Petőfivel nem is találkozunk a közoktatásban. Megismerjük férj-Petőfit, az Alföld meg a Kiskunság Petőfijét, a forradalmár Petőfit, de a játékos, humoros oldala kimarad. A leveleiben és az úti jegyzeteiben pont ez az általam kedvelt játékosság jelenik meg.

Utazása során hogy látta, felismerhető a környék a közel 200 éves Petőfi-szövegek alapján?

A Felvidék északi részén lévő, tulajdonképpen középkori városok igen. Eperjes vagy Kassa belvárosa most is ugyanolyan, mint akkor volt. Meg nyilván a táj sem változott sokat. De a délebbi részek, tehát Rimaszombat, Losonc nyelvhatármenti magyar városok, ezek általában Csehszlovákiától azt kapták, hogy meghagyták a központot, de a látványt elcsúfítja egy bevásárlóközpont vagy lakótelep. Ez mondjuk szomorú, de az a kevés, ami szinte érintetlenül megmaradt, az meg nagyon üdítő.

És a látványon túl? Valami van, ami az akkori érzetből megmaradt?

Ezt nehéz meghatározni, mert énszerintem Petőfi íráskor abszolút saját magára figyelt. Az út alatt valójában az önbranding érdekelte meg a csajok. Üzengetett Pestre, hogy ő mekkora nagyfiú. Valójában ennyi. Erről szólt. Mindezt egy elképesztő könnyed nyelvezetű prózában írta meg, ami sokkal olvasmányosabb és ragyogóbb, mint a harminc évvel későbbi magyar prózaíróink munkái.

Minden helyen őrzik annak az emlékét, hogy ott járt Petőfi?

Nem, nyilván ennek oka Trianon meg a kitelepítés, továbbá az északi részeken alig vannak magyarok, de egykoron se voltak túl sokan. Lőcsét például utálta Petőfi, azt mondta, hogy ott a lyányok se jók, merthogy nem az ő nyelvén szólnak hozzá. Lőcsén például nem őriznek semmit Petőfiből. Ahol van valami magyar lakosság, magyar kisebbség, ott mindenhol meg van jelölve többszörösen is az, hogy ő erre járt és mit látott. Nagyon érdekes, hogy több helyen pont az adott településre vonatkozó, az útirajzokban szereplő pár mondat virít az emléktáblákon. Például Rozsnyóról azt írta, hogy olyan fekvése, mint egy koldus kalapja, aminek a mélyén ott az alamizsna. Eperjes is nagyon érdekes, ahol szinte egy gramm magyar nincs, de több Petőfi-emlékhellyel büszkélkedhet a város, és pucolgatják mindet, rendben vannak.

Amikor az útjáról posztolt, kilátásba helyezte az előrendelők számára, hogy a túra alatt leveleket kapnak majd Öntől. Volt erre jelentkező?

Igen, és talán mindenki szívesen fogadta. Mondjuk volt egy ember, ő kifejezetten kérte, hogy majd a könyvet küldjem, nem kíváncsi a leveleimre. Rá külön figyelnem kellett, hogy ne spameljem tele szegényt. Egyébként ezek a levelek nagyon jó alapanyagok a születő könyvhöz.

Lett kedvenc helye?

Eperjes és Rozsnyó. Egyébként érdekes, hogy átvettem Petőfi attitűdjét, én is elkezdtem pikkelni városokra meg megimádni helyeket. Kassát például mindig is hidegnek, merevnek tartottam. Persze, felmerült, hogy valamiféle nemzeti irigység miatt érzem ezt – amiatt, hogy a nagy, dicső múltú hely területileg már nem Magyarországhoz tartozik – de biztosan nem, mivel Eperjesen mást tapasztaltam: számomra annak a városnak lelke van, egy csoda. Rozsnyó is ilyen, ott a lakosságnak az egyharmada magyar már csak, de alapvetően magyar identitású a város. Azt éreztem, hogy itt a szlovákok asszimilálódtak a kultúrához, a városhoz. Magyarországon egyedül Kőszegen van középkori főtér, itt, Rozsnyón lehet keresni a másikat, Nagybányán meg a harmadikat.

Megtudtam sok kis sztorit, amik színesíthetik az Úti jegyzeteket. Például, hogy Petőfi Iglón három hetet vendégeskedett Pákh Albertnél. Ugyan miért tölthetett annyi időt ott? – merül föl a kérdés. Rozsnyón azt hallottam, azért, mert Pákhnak kilenc lánya volt, abból három-négy életkorilag is stimmelt Sándorhoz. Szóval minden városban, hogyha szóba került Petőfi, az volt az érzésem, mintha a múlt héten ment volna el onnan egy széltoló, aki mindenfélét csinált, és mi azóta erről beszélünk. Tényleg olyan, mintha egy közös ismerősről sztoriztak volna.

Felmerül a kérdés, miért pont most tette meg ezt az utat, miért nem 2023-ra, a Petőfi-évre időzítve?

2022-23-ban kicsit más dolgom volt, és őszintén, egyrészt nem szeretek évfordulókra időzíteni, másrészt nem akarom a születő könyvet teljesen Petőfi fogságában tartani. Vannak irodalomtörténészek meg komoly, okos emberek – amilyen én nem voltam soha –, ez a fajta kutakodás, feldolgozás, évfordulózás legyen az ő dolguk. Petőfi útját én nyomvonalként használtam, le is tértem róla nemegyszer, és őszintén ugyanazt csináltam, mint ő: magamra figyeltem. Itt én vagyok a főhős, és nem a Petőfi Sándor.

Nemrég volt egy bemutatója a Petőfi utcák népe című fotóalbumnak, melyhez Ön írta a kísérőszövegeket. Nem érzi, hogy mégis „bepetőfiződik”?

Ugye, Kertész Imre mondta magáról, hogy ő holokauszt-bohóc volt. Nekem meg ez jutott. De azt az albumot mindenkinek ajánlom, hirtelen és szinte véletlenül jött munka volt, de nagyon szerettem. Több fotós fogott össze, és az országban felkutatták a Petőfiről elnevezett utcákat, így állt össze a sorozat.

Pár éve megszakította kapcsolatát a kiadójával, azóta magánkiadásban jelenteti meg műveit, maga postázza el a megrendelőknek a köteteket. Az utóbbi években felmerült, hogy a különutasságával tulajdonképpen Ön csinálta jól. Mit gondol, így van?

Mondjon egy embert, aki azt mondja magáról, hogy most éppen nem csinálja jól! Nyilván lettek más gondjaim, amik azelőtt nem, órákig borítékolhatok például, de ilyen szintű közvetlen kapcsolatot az olvasóval sosem tudnék elérni, ha egy nagy kiadóhoz tartoznék. Hogy mást ne mondjak, ezen az úton végig úgy éreztem, hogy nem egyedül jövök, mert már volt több megrendelőm, kifizették a kötetet, ők már velem voltak. Jó érezni egy hátországot, egy bizalmat, és emiatt kellemes nyomás van rajtam, hogy tényleg meg kell írnom egy könyvet. Én is azt hiszem, hogy a magánkiadás lenne a jó út, de tény, hogy ha 10 évvel fiatalabb lettem volna, akkor még, ha meg 10 évvel idősebb lettem volna, akkor meg már nem mertem volna belevágni. De lett rá igény, és ez meg fontos. Simon Márton is meg merte lépni, tök jól viszik a köteteit. És az a jó, hogy emiatt kiderült, az, amiben egy egész költőnemzedék felnőtt, miszerint minket állítólag a prózaírók nyereségéből adnak ki, mert ránk nincs akkora igény, nem igaz. Biztos vagyok benne, hogy mások is meg merik ezt lépni a közeljövőben.