A színészek olyanok, mint a játékba belefeledkező gyermekek. Van egyfajta képességük, hogy teljesen elvesszenek egy olyan, általuk érzékelt létezésben, ami számunkra láthatatlan lenne, ha ők nem közvetítenék felénk. Pedig a valóságon túli, idealizált világ tudata szükséges ahhoz, hogy mi, földi halandók úgy érezhessük, velünk is mindaz megtörténhet, amit csak elképzelünk. Csakis ezzel, a tudatalattinkban patakként megbúvó hittel érdemes és lehetséges belefolyatni elménket a lét olykor cseppet sem gyönyörűséges, áradó folyamába.
Ez jutott eszembe, amikor a próbára beülve néztem és hallgattam a két színművészikon sztoripingpongját. Ültek a pódiumon álló, kávéházi kerek asztalnál, egymás mellett, lazán, mint az olyan párok, akik ismerik a társuk minden rezdülését, amire adott válaszukat pedig a másikuk tudja azelőtt, amint az megtörténne. Nagy bölények, mondták volna rájuk a rég az égbe költözött kollégáik, talán ők az utolsók, gondoltam, miközben remekül szórakoztam a poénjaikon. Művészek ők, a filmvászon és a színpadok ikonjai, akik szórakoztatni is képesek, és talán igazat adnak Karinthy Frigyesnek, aki így ír erről a Nihil című versében: „Mert az a fontos, hogy figyeljenek/ Az emberek és jól érezzék magukat.”
