- A rettegett ebédidő

Rajong a filmmusicalekért?

Meg fog lepődni. Nem igazán szeretem ezt a műfajt, nincs meg a kultúrám hozzá, nem is ismerem őket. A Bob Fosse-musicaleket vagy Jacques Demy alkotásait szeretem, ellentétben a harmincas évekből származó, és a második világháború utáni hollywoodiakkal.

Mekkora kihívás volt a társadalmi realizmus műfajba való integrálása?

A legnagyobb. Ez volt a célom, de itt konkrét szerződéseim voltak, amelyek  zenére, a dalokra és a koreográfiára vonatkoztak, és ezek olyan kötöttségekkel jártak. Soha nem dolgoztam még ilyen meghatározott pályán.

Azt mondja, hogy nem szereti a filmmusicalt, ennek ellenére többször nyilatkozta, hogy már régóta gondolkodik egy saját zenés produkción.

Való igaz, már akkor is eszembe jutott, amikor az Emilia Pérez színpadi verzióját készítettem, ami egy opera volt. Ez volt az első projekt, ami egészen 2019-re nyúlik vissza. Különböző művészetekre osztott elegyre épült, archetipikus karakterekkel, akik túlmutatnak önmagukon, mintha csak egy festmény szereplői lennének. A filmes verzióval az volt a célom, hogy megkíséreljem azt, amit Peter Brook csinált a Carmennel, vagy a Koldusoperával. Azaz az opera színpadi és a film mozgóképes nyelvezete közötti kapcsolat megteremtése volt a művészi kísérlet lényege.

Megpróbálja megtalálni a különböző műfaji határokat, hogy kifejezhesse magát, vagy csak úgy megszállja az ihlet és alkot?

Nem tartozom azok közé a rendezők közé, akik reggel felkelnek, és azt mondják: „Oké, nekilátok ennek a műfajnak és megreformálom”. Nálam a filmek nem konkrét téma kibontásából születnek. Elmélkedésen, meditációval indul a folyamat, a film pedig akkor jön létre, ha ezekből kikristályosodik valami. Nem egy adott témából, hanem formából születik. Nem mondok semmit, csak mesélek.

Azért elég sok „megmondás” van az Emilia Pérezben.

Ha a témáknál és a „megmondásnál” ragadnék le, akkor dokumentumfilmeket készítenék. A zene azt tette lehetővé számomra, hogy az elbeszélés epikus érzését a valóság drámai elemeivel vegyítsem. A dalok beépülnek a történet elbeszélésébe, és részei a sztori alakulásának.

Mint a West Side Storyban?

Dehogy. A West Side Story mindkét filmváltozatát hamisnak tartom. Egyetlen fontos fekete szereplő sincs benne, miközben a mű az 1960-as éveket és a feketék polgárjogi menetelésének korát mutatja be. Pardon, mutatná be.

Ön nem beszél sem spanyolul, sem angolul, mégis ezen a két nyelven forgatta az Emilia Pérezt. Hogyan kommunikált a forgatás során?

Angolul készítettem már filmeket, és valóban, talán a legérdekesebb kérdés az, hogy miért mondok le olyan gyakran az anyanyelvemről. Szeretem az irodalmat, sokat olvasok. És amikor az imádott saját nyelvemen jelenik meg egy mű, akkor nagyon figyelek minden egyes változásra, reflexióra és minden delikát részletre, mert alapos vagyok. Amikor egy film vagy egy irodalmi mű nem az anyanyelvemen mutatkozik meg, akkor sokkal jobban odafigyelek a színészek testtartására, mozgására, az arckifejezésükre. Ha úgy tetszik, sokkal zeneibb a kapcsolatom velük.

Az olyan kultúrákban, mint Magyarország, általában szinkronizálják a musicalaket.

A dialógusokat és a dalokat is?

Általában csak a dialógusokat.

Hát ez baromi bizarr. Hovatovább, kicsit ijesztő.

Van más nyelv is, ami még kihívást jelenthet önnek?

Nem is tudom. Az izlandi talán?

Karla Sofia Gascón személyében transznemű színésznőre bízta a főszerepet.

Nem volt más választásom, a karakter transznemű ember, ezért transznemű színész kellett hozzá. Ami a film formáját illeti, nagyon fontos volt, hogy egy transznemű története a műfajok átmenetében, úgynevezett transzlétében is megjelenjen. Szóval, adott a szappanopera, van narkós film, polgári vígjáték és ezek összeolvadása.

Zoe Saldana és Selena Gomez ismert sztár. Őket ezért választotta?

Nem, mert egyikük munkásságát sem ismertem korábban. Zoét az ügynöke javasolta, és folyamatosan a nevét emlegették körülöttem, így szerencsére  szerveztünk egy Zoom találkozót. Az igazat megvallva félelmetesnek találtam Zoe Saldanát, ez lehetővé tette számomra, hogy meditáljak, és egy olyan tulajdonságot adjak hozzá az általa játszott karakterhez, amit addig nem: valamiféle titok érdekesebbé teszi. Mindemellett sötétebb az arcszíne is, ami Mexikóban sajátos társadalmi jelentést hordoz. Nagyszerű színésznő, aki szeret és tud énekelni és táncolni – ez sem volt utolsó szempont. Ami Selenát illeti, ugyanez a helyzet. A Spring Breakers - Csajok szabadon-ban nyújtott alakítását és a Woody Allen-filmet leszámítva nem ismertem őt. New Yorkban találkoztunk, és azonnal megbabonázott, azzal a plusz pikantériával, hogy a neve ellenére egyetlen szót sem szólal meg spanyolul. Ezt nagyon izgalmasnak találtam. Amikor tíz perccel azután, hogy találkoztunk, azt mondtam neki, hogy felvettük egy spanyol nyelvű szerepre, nem hitt nekem.

A film ritmusa nagyon változó: eleinte mintha csak lábujjhegyen sétálnának a musical világban, aztán jön a sok erőszak és ezzel egy egészen más atmoszféra és tempó. Bombasztikussá válik a mű.

Az egyik probléma a zenés vígjáték korlátaival kapcsolatban épp az, hogy lábujjhegyen illik csak lépkedni. A koreográfia és a dalok tónusai korlátok közé szorítottak. Nem volt más választásom, csak a tempóváltás. Rövidre vágtam a dalokat, de volt olyan is, amit egyszerűen kidobtam a vágószobában. Szóval, harcolni kellett a bombasztikusságért.

Ahogy haladunk előre a játékidőben, egyre durvább a cselekmény.

Ha egy tragikus történetet kell elmesélni, akkor azt opera formájában kell elénekelni. És rengeteg ehhez illő helyszínt kerestem Mexikóban, amelynek valóságát nem lehet kikerülni. Amikor visszamentem Párizsba, éreztem, hogy szükségem van a megfelelő távolságra, de a film DNS-e adott: opera, mely tragikus és szórakoztató egyszerre.

Visszatekintve a pályafutására, úgy érzi, hogy bátrabb, vagy magabiztosabb lett a filmjei témáit illetően?

Egyre inkább. Általában sok változatot írok a forgatókönyvből, és ezt azért teszem, hogy tudjak improvizálni és együtt dolgozni a színészekkel. Sokat próbálok velük, ami azért fontos, mert ekkor kapod meg a megfelelő adag önbizalmat ahhoz, hogy a lehető legpontosabban készítsd el az anyagodat. Éjszaka nem alszom nagyon jól, így az ebédszünetet aktív pihenésre használom. Elég, hogy húsz percet szundikáljak, ebben az időmúlásban sok ötlet születik. Amikor felkelek, és visszamegyek a forgatásra, azt mondom, hogy oké, változtassunk meg mindent. Ezért a stábom nagyon megijed, amikor elmegyek pihenni.

Már megálmodta a következő filmjét?

Hadd szundítsak egy kicsit, és ígérem, ön lesz az első, akinek elárulom.