A földkerekség legjobb akadémiáinak egyike áll az élen a labdarúgó NB I őszi etapjának végén. Hogy a felcsúti volna a világ legjobb labdarúgó-tanintézeteinek egyike, azt egy válogatott játékostól lehetett olvasni, és nem érdemes elképedni, mert ez jóval ártalmatlanabb szemfényvesztés, mint Csurkát szentté avatni.
A Vál-völgyi intézmény világmárkának minősítése legföljebb olyan abszurd, akár az a Schmidt Máriától származó méltatás, amely szerint Csányi MLSZ-elnök „kiolvasztotta az évtizedek alatt aszpikba fagyott struktúrákat, és teljesítményre szorította a magyar labdarúgás összes szereplőjét”. Vagy az a behízelgő megállapítás, amely Csányitól származik, mi szerint „a miniszterelnök talán már ismertebb magyar Puskásnál, csak ő nem 10-es…”
Szóval, első a Felcsút, amely olyan ragyogóan nevel, hogy a Paksot az idei záró fordulóban – 782 ünneplő néző előtt – 3-1-re legyőző csapatában nyolc gazdasági bevándorló és hat magyar volt. A szezonban több mint egy csapatnyi légióst vetett be a tanintézeti együttes, de Colley, Favorov, Levi, Maceiras, Nissilä, Plšek, Soisalo vagy Stronati neve még itthon sem mond semmit a népesség túlnyomó többségének, a súlyosan hanyatló, ám a futballban még mindig bántóan egyeduralkodó Nyugaton meg végképp nem hallottak róluk.
Ilyenek a mi mai első osztályú csillagaink. Ezt azért is érdemes rögzíteni, mert az univerzális Schmidt azt is kijelentette: „A magyar focit 1956 után politikai akarattal a margóra szorította a Kádár-rendszer, sztárjait ellehetetlenítette, elkedvetlenítette.” A „margóra szorítottak” szinte mindegyikét volt szerencsém személyesen ismerni, és Albert Flóriánt, Bene Ferencet, Farkas Jánost, Göröcs Jánost, Machos Ferencet, Mészöly Kálmánt, Sándor Károlyt, Sipos Ferencet, Tichy Lajost, hogy csak az extraklasszisokat említsem, egyáltalán nem láttam kedvetlennek – a pályán pedig végképp nem, legföljebb vereségek után –, talán csak Bene szomorodott el, ha arra gondolt, hogy az egyetlen magyar Eb-bronzérem elnyerésekor három nagy gólhelyzetet kihagyott a spanyolokkal vívott, 120 perces, drámai elődöntőben (1-2).
Tetszik érteni, az Európa-bajnokság elődöntőjében…
Amúgy ezek a „félretettek” telt házas válogatott és bajnoki meccsek regimentjét játszották a Népstadionban, ahol az 1956-ot követő első bajnoki évadban, 1957 tavaszán 80 000 néző volt az Újpest–MTK, FTC–Vasas dupla derbin, 65 000 a Vasas–Csepel, FTC–Salgótarján kombón, 60 000 a Honvéd–Tatabánya, MTK–FTC kettős meccsen. Aztán 1986-ig – kizárólag futballmérkőzésre – száznál is többször kelt el az összes jegy, szigorúan a kiszorítás jegyében.
A propaganda egyelőre a mostani vezető szerep ellenére sem a felcsúti együttest nevezi kirakatcsapatnak; annak a második helyen álló – egy mérkőzéssel kevesebbet játszó – FTC-t tartja. Ahogyan a múlt heti szaloniki 5-0-s csapást láttam, ez a kirakat sokkal inkább a Gum Áruház 1968-as portálját, mint a Lafayette-et idézi, de illik ahhoz, hogy a barátság Moszkvával örök és megbonthatatlan. A 24.hu elemzője azt írta: „Könnyen lehet, hogy ennek a keretnek itt van a nemzetközi plafonja.”
Amúgy a ferencvárosi vitrint olyan legendák töltik be, mint Albert, Bálint, Blum, Borbás, Bródy, Budai II, Czibor, Dalnoki, Deák, Fenyvesi, Kocsis Sándor, Kohut, Korányi I, Lázár, Mátrai, Novák, Nyilasi, Rákosi, Rudas, Sárosi dr., Schlosser, Szűcs, Takács II, Toldi, Tóth-Potya, Turay, Varga Zoltán; a mostaniak nem is hajaznak rájuk.
Olyannyira nem, hogy ha az ember valamely szörnyű kapitalista-nihilista bajnoki meccs szünetében átkapcsol, mondjuk, a ZTE–Debrecenre vagy szinte bármely hazai találkozóra, még az évtizedes előzmények tudatában is meghökken a bolygóközi szakmai és kulturális különbségen. Érthető, ha az átlag nézőszám 4358 – az előző évadban 4187 volt, tehát 171-et javult –, de még ezt is ünnepli az agitációs média, mert 2021/22-ben 2781-gyel kellett beérni. A differenciát egyébként jórészt az adja, hogy két NER-csapat, a Kisvárda Seszták, valamint a Mezőkövesd Tállai kizúgott az első osztályból, és Nyíregyházán vagy Győrben többen járnak meccsre, mint a Master Goodnál vagy a Zsórynál.
Nemzetközi összehasonlításban a 4358 olyan tétel, amilyen a topbajnokságok és a világ nemzeti vetélkedőinek rangsorában az 54. helyen jegyzett NB I viszonya. A hazai sorozat legfőbb jellemzője, hogy az ország zömének fel sem tűnik, ha van, ha nincs. Hiszen ha van, akkor sincs igazán. S ezt konzerválják emberemlékezet óta.
Aszpikban.
