Üres kézben mindenség

Jellem, tisztelet, szorgalom, önuralom, akarat – ez a karatéka, vagyis a karatézó sportoló szellemiségének lényege. Ha nem olvasnám, akkor is ezek a szavak jutnának eszembe, amikor a tizenhét éves Fodor Amira sokszoros magyar bajnok eddigi sportmúltját tanulmányozom. Az UTE színeiben versenyző, okos, tanulni szerető, modelleket lepipálóan szép lányt az öccsét edzésre kísérve babonázta meg ez a sportág és kezdett nyolcévesen karatézni. Tízévesen szerezte meg első magyar bajnoki címét, utána pedig minden versenyen, amin elindult, éremszerző volt. Rövid életének a felét ennek a küzdősportnak szentelte. Arra voltam kíváncsi, miből meríti a feszített életmódjához szükséges, hihetetlenül nagy önfegyelmet, és mi motiválja őt arra, hogy mindig gyorsabban reagáljon, magasabbra törekedjen és bátrabban, de más célokért merjen élni, mint kortársai. A Rádió Bézs otthonos várószobájában ülök le beszélgetni vele, és egy idő után nagyapja, Fodor János rádiós is csatlakozik hozzánk.

„Mint minden élsportolónak, a versenyek megmérettetései, a győzelem esélye adják a motivációt, de igazából beszippantott ez az egész, amit a karate jelent – mondja Amira. – Jelenleg még korosztályos versenyző vagyok. 14-től 16 évig van a kadet csoport, a junior a 16-18 év közöttieket jelöli, aminek én is a tagja vagyok, aztán jön a 18-20 év közöttiek korcsoportja, utána pedig már a felnőtt versenyzők vannak.”

Mi lehet ennek a sportnak a varázsa számára? Megnéztem a videóját, és kecses mozdulatokba oltott, fegyelmezett erőt láttam a mozdulataiban, mintha a művészi torna és a harcművészet ötvözete lenne. Összezavar, hogy nem azt látom, ami a fejemben él, ha a karate szót meghallom. Test-testnek feszülését, ütéseket, rúgásokat, tehát vérre menő harcot vizionálok, amire sem Amira nőies megjelenése, sem az általa bemutatott mozgássor nem reflektál.

„A karaténak két nagy csoportja van, az egyik a kumite, ami valóban két ember harca egymás ellen, a másik ága a kata, ami inkább egy formagyakorlat, azt csinálom én. Valójában jobban hasonlít egy előadó-művészeti stílusra, amiben viszont attól különbözik, hogy nem mi állítjuk össze a sorozat elemeit, hanem azok régen élt, híres mesterek által összeállított formagyakorlatok. Tulajdonképpen egy előre begyakorolt mozgássort mutatunk be a bíróknak. Nekünk nem szabad improvizálnunk, bár a versenyző picit a saját személyiségére is szabhatja a gyakorlatot, például annak ritmusát. Élvezem ezt a fajta koncentrációt igénylő, mégis kifinomult mozgást, ez adja a további motivációt” – mosolyog.

A karate (空手) a shaolin kungfuból származtatott küzdősport a japán Okinawa szigetéről ered, alapítója Gichin Funakoshi mester, aki 1868-ban, Okinawa Shuri tartományában született. Tizenegy éves korában kezdett karatét tanulni Azato és Itosu mesterektől, és azt fejlesztette 88 évesen bekövetkezett haláláig. Érdekel, mi lehet az eredete, és hogyan alakult ki maga a sport.

– mutatja Amira.

Tehát a karate kata ága – legalábbis kialakulásában és a fegyvertelenségben – hasonlít a brazil rabszolgák capoeira-jához, ami szintén tánc- és harcművészet egyvelege, jövök rá. Hol lehetne máshol a legméltóbb helye, mint az olimpián, villan be az ókori játékok alapeszméje.

„A karate nem olimpiai sportág – cáfol meg Amira –, egyedül Tokióban választották be. Minden rendező ország beválaszthat egy-két számára kedves sportágat, és Japánban mi más lehetett volna, ha nem a karate. Talán még Ausztráliában lesz erre esély.”

Amira világjáró, amit a karaténak köszönhet. Kortársai biztosan irigylik is amiatt, hogy sok országban járt, sokban többször is. Hogyan viszonyul a karate szülőhelyéhez, Japánhoz, és a japán kultúrához?

„Kilencévesen lettem versenyző karatéka, akkor még a KSI-ben sportoltam. Először a környező országokba jártam versenyekre, mert Közép-Európában gyakran rendeznek nagy versenyeket. Az első EB, amire kijutottam, Finnországban volt, az volt az első távolabbi hely, ahová utaztam. Most októberben még messzebb jutottam, Bahreinben voltam, a Gymnasiadén, a középiskolások multisporteseményén, ahol az első versenynap első aranyérmét szereztem meg. Előtte Grúziában, Törökországban jártam, azelőtt Olasz- és Spanyolországban versenyeztem. – sorolja. – Japánban még nem voltam, de vonz, hiszen a szigetországnak érdekes a történelme, gazdag kultúrája van, és rendkívül hagyománytisztelő nép. Nagy vágyam, hogy egyszer eljussak oda, ahonnan ered, ahol kultusza van a karaténak. Edzőim, csapattársaim már voltak kint, sokat mesélnek róla, és én – mint mindenki, aki régóta műveli ezt a sportot –, odakívánkozom, és egyszer biztosan eljutok oda” – állítja a tizenhét évesek megingathatatlan hitével, és én el is hiszem neki.

Az utazással kapcsolatos, ki nem mondott kérdésemre is azonnal megadja a választ. „A szüleim kisebb koromban még elkísértek, de mostanában, főleg a nagyobb versenyeken már a válogatottal utazom, egyesületszinten. Nézőként viszont sok helyre eljönnek, hogy szurkoljanak nekem.”

Az ilyen színvonalon teljesítő sztársportolókat edzők, gyúrók, coach-ok, pszichológusok, menedzserek, asszisztensek hada veszi körül, akik segítik a fizikai és mentális felkészülést. Mi lehet egy világbajnok kamaszlány esetében? Ki menedzseli, tartja kézben programokkal túlzsúfolt életét?

„Menedzserem nincs, de az edzőm, Nagy Botond sokat segít mindenben. Ő az UTE versenyzője, egyben edzője is. Sportpszichológusunk nincs, sportrajongó apukám sokat segít, a tizenhárom éves öcsém focizik, mindkettőnk útját egyengeti. Négyen vagyunk testvérek, nincs féltékenység köztünk, helyén tudjuk kezelni egymás sikereit, mert nálunk mindenki jó valamiben. A családom mindenben támogat, megbeszéljük a dolgokat. De egyedül is meg kell tanulni kezelni a vereséget, és persze, a győzelmet is. Tapasztalati úton sajátítjuk el ezt, hiszen be kell látni, hogy amikor minden hétvégén van verseny, akkor nem mehet mindig ugyanolyan jól a megméretés.”

Amíg elnézem és hallgatom ezt a rendkívül okos és felnőtteket megszégyenítően felkészült kamaszlányt, azon morfondírozom, hogy a tanulás és a sport miatt nem marad-e ki a kortársprogramokból? Megélheti-e a sweety sixteen életérzést? Vagy ezt kompenzálják neki a versenyeken elért helyezések, az utazások? Egyáltalán van-e ideje pihenni, amikor feldolgozhatja a vele történteket?

„Minden élsportolónak lehetnek olyan időszakai, amikor érzi a normális élettel járó tevékenységek a hiányát.

Megtanultam jól beosztani az időmet, hogy a lehető legkevesebbet pazaroljam el. Eljutok moziba, színházba is, csak ügyesen kell tervezni, mert mindennap van edzésem és még tanulnom is kell. A pihenés pedig? Tudatosan van pihenőidőm, másként nem lehetne bírni ekkora terhelést.”

Ennyire tudatos embernél felmerül, vajon hogyan képzeli el a jövőjét. Karriercélnak tekinti a sportot, vagy ugródeszka lesz valami máshoz, amihez alapozásnak tökéletes? Amira szinte mindent megnyert már, amit lehetett, mi lehet még az álma, amit el akar érni ebben a sportágban?

„Még nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek – nevet. – Nagyon szívesen foglalkoznék a karatéval, például edzőként, de ez nem az a sportág, amiből meg lehet élni a későbbiekben. Tervezem, hogy emellett lesz más munkám is, de hogy mi, azt még nem tudom. A legnagyobb cél, amit el lehet érni, az az Európa-, illetve a világbajnokság. Az első Európa-bajnokságom Finnországban volt, ott sikerült ötödiknek lennem, ami azt jelenti, hogy a bronzmeccsen kaptam ki, mert nálunk nem egy, hanem két harmadik helyezett van. Idén februárban Grúziában is épp csak lecsúsztam a dobogóról, ott is ötödik lettem, úgyhogy most már nagyon jólesne, ha egy Európa-bajnokságon sikerülne dobogós helyezést elérnem.”

Amirának egy neves magyar cég a szponzora két éve. Sok előadáson hallottam, sokszor olvastam a cég ügyvezetőjének gondolatait a világról, az etikus cégvezetésről, és tapasztalom, hogy a termékei prémium kategóriások. Tudom, hogy bármire rettentő nehéz nehéz támogatót találni, egy kamaszlánynak ez hogyan sikerülhetett? „Ez a nagyapámnak köszönhető, aki ismerte a cég igazgatóját, és összehozott vele. Az eredményeim beszéltek helyettem, ezért kezdtek támogatni.”

Az olvasók tájékoztatására egy kis magyarázat: Amira nagyapja Fodor János újságíró, a legendás rádiós személyiség, az idén tízéves Rádió Bézs alapítója és vezetője, akitől megkérdezem, hogyan tudja unokája, Amira útját egyengetni.

„Nem sokban tudom segíteni, azonkívül, hogy szorítok neki – válaszol Fodor János. – Bár lassan abba a korba ér, amikor a kommunikáció és marketing területen – ha akarná –, tudnám támogatni. Gyerekként nem volt szabad őt ezzel terhelni, de meggyőződésem szerint most már elég nagy hozzá, hiszen felnőtt nő, akinek tiszte és felelőssége, hogy eldöntse, akar-e a nyilvánosság előtt szerepelni. Amira ilyen szempontból roppant visszahúzódó, azt sem engedi, hogy kirakjunk róla egy fotót, vagy megosszuk az örömünket a sikerei láttán. Ezt nehezen veszem tudomásul, de azért lassan megtanulom, hogy ő egy önálló személyiség, én pedig csak abban segíthetem, amit elfogad. A sportban segítik őt a szakemberek és Amira saját elkötelezettsége és munkamorálja. Az viszont nyitott kérdés, hogy mivel itt állunk az egyetemválasztás kapujában, hajlandó-e tanácsokat megfogadni. Hogy mit tanácsolnék? Hogy legyen nőgyógyász vagy fogorvos” – nevet, de látszik, hogy ezt nem kizárólag a vicc kedvéért mondja. Felmerül még bizonyos gázszerelői szakma is, azután visszatérünk az eredeti témához.

Jó lenne, ha elmenne külföldre nyelvet tanulni, és elvégezne egy nem link egyetemet.”

„Az iskolában angolul és spanyolul tanulok, de nincsen jó nyelvérzékem – reflektál nagyapja szavaira Amira. – Emiatt tényleg jó lenne, ha kimennék és anyanyelvi környezetben tanulnám az idegen nyelvet. A Szent István Gimnáziumba járok, most kellett faktokat választani, én a biológiát választottam. Ami most hivatásként körvonalazódik a jövőre nézve, az talán a gyógytorna, amiben a biológia és a sport is egyesül. Régebben jártam rajzszakkörre, szerettem festeni is, de a tanulás és a mindennapi edzés miatt hobbi most nem fér bele, de így is kerek a világom.”

„Megütötte a fülemet, hogy nem fér bele – kapja fel a fejét a nagypapa. – Úgy él egy tizenhét éves élsportoló, ahogy nem szabadna élni: nulla szabadidővel. Reggel elmegy az iskolába, utána edzésre, és este nyolc-kilenc előtt nincsen otthon. Soha. És nincs hétvége. És nincs idő könyvre, szerelemre, színházra vagy akármire. Aki élsportolóként eredményt akar elérni, az mindent erre az egy lapra tesz fel. Én nem örülök ennek. Amennyit nyer, annyit veszít is ezzel.”

„Ha nem lennék ilyen sikeres – vág közbe Amira –, akkor érezném úgy, hogy lemaradok valamiről. De nézzük más szempontból! A karate miatt rengeteget utazom olyan helyekre is, ahová egyébként nem jutnék el. A karate nekem nem csak sport, hanem közösség is, csapatkohéziós élmény, ezért úgy érzem, nekem megéri a másnak hétköznapi örömöket nyújtó programokról való lemondás. Ebben a sportban az a szép, hogy különleges.”

„Anyagi szempontból biztosan senkinek nem éri meg, mert nem televíziós és nem olimpiai sportág, ezért nincsen támogatása – mondja a nagyapja. – Azért éri meg, mert a gyerekek megtanulnak dolgozni, kitartónak lenni, megtanulják túlélni a szenvedést. Bár én nem ismerem, de csodálatos érzés lehet a dobogó legfelső fokán állni. Ha racionálisan nézzük, Amira rossz sportágat választott. Viszont ott lenni a világ legjobbjai között, erre azt mondom, hogy kisanyám, jól van, ez így rendben van! Nekem meg amúgy is a legjobb vagy, bébi!” – nevet rá János az unokájára.