Most nem a jóérzésű embereknek írok. Kifejezetten a rosszérzésűek kedvét keresem. Igaz, nem a legrosszabb jellemű, a legkevésbé képzett, a leginkább gátlástalan polgárokét, akik bár a legkevésbé alkalmasak az ország vezetésére, jellemtelenségük ellenére mégis uralkodnak az országon. Hanem az önző mamlasz magyaroknak (MM).
Az év vége – még ha rosszérzésűek vagyunk is - arról szól, mivel lepjük meg a szeretteinket. A meglepetés kigondolása sem könnyű, hosszú órákig, napokig töprengünk rajta, majd az elkészítéséhez is – főleg, hogy valódi meglepetés legyen – titokban kell időt szakítani. De ha a meglepetést vásároljuk, a vásárláshoz magához is időre, ám emellett leginkább pénzre van szükségünk.
Ha rosszérzésűek vagyunk, akkor természetes, hogy irigyek vagyunk másokra: hogy nekik miből telik, nekik mikor van még erre is idejük. Márpedig tudjuk, hogy az idő pénz, pontosabban a pénzért is hosszú időt kell munkával tölteni. Mindent megvehetünk, csak az időt nem. Mennyivel lenne még a rosszérzésűek számára is boldogabb a következő év, ha visszakapnánk azt a sok-sok percet, órát, hetet, amit – ha normálisan működne az ország - magunk használhatnánk fel, és nem lopnák el tőlünk? Erről szól ez a cikk.
KÉPZELJÜK EL. Képzeljék el, hogy valamennyi vonat, amelyik Magyarországon közlekedik, időben indulna és időben érkezne a célállomásra. Képzeljék el, hogy valamennyi távolsági busz vezetője a busz menetrendi indulásakor eldobná azt a cigarettát, amit máskor éppen akkor, a megállóban - ahol tilos a dohányzás - szokott meggyújtani, és időben elindulna. Képzeljék el, hogy az utcákban és a bekötő utakon nem húsz kilométeres sebességgel kellene kerülgetni a - tengelytörésre alkalmas mélységű – kátyúkat, hanem az előírt és lehetséges 40-50 kilométeres sebességgel „száguldva” érhetnénk el célunkat. Képzeljék el, ha ahelyett, hogy meghallgatják, „felkészültünk a télre”, egyszerűen csak észlelnék, hogy ez valóban megtörtént, mert járhatóak lennének az utak és az utcák.
Képzeljék el, hogy abban a rendelőben, ahová előre bejelentkeztek, a kapott időpontban, legfeljebb öt percet késve hívnák be Önöket. Képzeljék el, hogy a gyógyszertárakban a látogatásukkor hiányzó gyógyszerről – ha nem akarnak a felajánlott helyettesítőre áttérni - két napon belül értesítést kapnának, hogy megérkezett. Képzeljék el, ha minden magyarországi kórházban folyamatosan lenne WC papír, papír kéztörlő, működne a fűtés, lenne mindig melegvíz a kórházi zuhanyozókban.
Képzeljék el, ha a bölcsődékben és az óvodákban nem a szülők, hanem mindenütt az intézmény tudna gondoskodni arról, hogy meglegyen minden segédeszköz, és ha valami meghibásodik, akkor maguk rendelhetnék meg a javítást, és nem a központi szervezet központjának ki tudja, hol lévő, ki tudja, hogyan elérhető részlegéhez kellene fordulniuk.
Képzeljék el, hogy a helyettesítő és nagyon igyekvő énektanár, tornatanár, napközis tanárnéni helyett a valóságos szaktanár, azaz a fizika-, a kémia-, a matematikatanár tartaná meg az órát, és nem kellene a gyereknek este elmagyarázni otthon, hogy mi is volt a tananyag órán az iskolában. Képzeljék el, hogy a középiskolában, az egyetemen, a főiskolán tanítók az elemi szövegértési készségekkel vagy az egyszerűbb matematikai összefüggések megértéséhez szükséges képességekkel nem rendelkezőket hajlandóak lennének kiszűrni, és számukra külön felzárkóztató kurzusokat tartani annak érdekében, hogy ne csak „papírjuk”, de tudásuk is legyen, közben pedig a többiek haladására tudjanak koncentrálni.
Képzeljék el, ha a közigazgatás működését folyamatosan nyomon lehetne követni a beadványtól a véleménybeszerzésen át a határozathozatalig, aminek köszönhetően ellenőrizhetnénk a hivatali ügyintézés átláthatóságát, hatékonyságát, és a fölösleges kanyarokat kiiktatva lerövidíthetnénk a folyamatot. Képzeljék el, ha csak azok a szolgáltatók maradnának talpon, akiknek megbízhatóságát, pontosságát, az általuk elvégzett munkát egy nyilvánosan is elérhető regiszterben nyomon lehetne követni.
MI LESZ A MAFFIAÁLLAM ÁLTAL ELRABOLT IDŐNKKEL? Tudom, sokaknak meghökkentő, hogy a „képzeljék el” felsorolásban nincs egyetlen kérdés sem, ami arra a határtalan és gátlástalan lerablásra vonatkozna, amelynek alaposan átgondolt, összecsiszoltan kitervelt, óraműszerűen megvalósított mechanizmusát immár 4+14 éve folytatólagosan működteti Orbán maffiaállama. A haza javának szolgálata helyett a haza javainak a lerablásában nincs időveszteség.
Az általuk sajátjukként kezelt időnket – hiszen ezek az eszközök az általunk, a mi időnkből végzett munka eredményeként keletkeztek – veszik birtokba, és éppen ennek következményeként nem érkeznek időben a vonatok, a buszok, ezért kell éveket várni a műtétekre, ezért nincs szaktanár és nincs időben elvégzett karbantartás.
Ám éppen, mert a „lepapírozást” is mindenki által tudottan folytatólagosan, bűnszervezetben, előre kitervelt módon hajtják végre, hogy aztán a tíz-száz milliók, száz milliárdok hűtlen kezelése és csalása megvalósulhasson, ezek alapos feltárása, bizonyítása, majd bírósági megállapítása után a ma elveszettnek látszó idő – legalábbis annak jó része – visszaszerezhető.
Sokkal nehezebb kérdés, hogy mit kezdjünk magunkkal, akik a Jóistentől, a Messiástól, Európától várjuk saját sorsunk jobbra fordulását. Mi üljünk kényelmesen a karosszékben, és várjuk, hogy történjék velünk valami?
A horgászmondás azt tartja, „ugyan fejétől bűzlik a hal, de mégis a farkától kezdik pucolni". Mi lenne, ha magunkon kezdenénk az idővel – a saját és mások idejével - való ésszerű gazdálkodást?
MIHEZ KEZDJÜNK ENNYI IDŐVEL? Elkezdhetnénk szeretni magunkat. Tudjuk: az összeszorított, pengekeskeny ajkaknak, a dühnek, a gyűlöletnek az a forrása, hogy nem vagyunk képesek eleget tenni a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” parancsnak. Hogy is szerethetné valaki a felebarátját, aki még magát sem szereti?
Talán több figyelem jutna a gyerekeknek, az időseknek, a rászorulóknak. Talán képesek lennénk odafigyelni arra, hogy mit is mond a társunk, a barátunk, a kollégánk. Felfigyelhetnénk időben, mit jelez a testünk, amikor a túlsúly vagy a lábfájás miatt nem esik jól a lépcső, a séta, az egyszerű várakozás.
Talán fontosnak tartanánk, hogy ne húzódjunk be a saját csendes zugolyunkba, kezdjünk tanulni, figyelni arra, hogy mit adunk ki a kezünkből. Futná egy mosolyra, a szembejövő köszöntésére. Ha visszakaphatnánk a tőlünk ellopott időt, nem védekezhetnénk azzal, hogy nincs időnk tanulni, nincs időnk figyelni, nincs időnk rendesen válaszolni, nincs időnk rendesen dolgozni, nincs időnk emberszámba venni a gyerekeinket, nincs időnk gyerekszámba venni a felnőtt kollégákat, nincs időnk átgondolni, hogy semmi értelme a kábító hazudozásnak.
Rendesen megtervezhetnénk, hogy amit csinálunk, milyen lépésekből áll, és az összecsapott munka helyett, ugyanannyi idő alatt többet is kihozhatnánk magunkból. A hazudozás meg az önbecsapás termelékenysége helyett javulhatna a valóságos termelékenység.
Kezdjük magunkon, hogy legyen időnk. Nem Orbánon múlik, hogy kapkodva eszünk, amitől elhízunk. Nem Orbánon múlik, hogy gyávaságunkban nem tudunk időben és határozottan nemet mondani, megálljt parancsolni, hiszen ugyanannyi idő nemet mondani, mint hagyni, hogy mindenünkből kiforgassanak. Attól lesz időnk, hogy elhisszük, hogy ez a mi időnk, amit ellopnak tőlünk. Akkor mi leszünk gazdagabbak, és nem a tolvaj.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.