- Apasági perből családregény - cserépillesztés Zámbó Tamással

A Törött ablak cserepei megjelenését követően a közösségi oldalán felbukkant egy bejegyzés: „Köszönöm Zámbó Tamásnak, hogy a Flandorffer család és az én életem történetét könyvbe foglalta! Flandorffer Magdolna” A regényének egyik főszereplője posztolta, tehát elkerülhetetlen, hogy megkérdezzem: miféle kapcsolatban állt/áll a Flandorffer családdal?

Sem rokoni, sem ismerősi kötődés nincs köztünk. Korábban még a család Sopron életében betöltött meghatározó szerepéről sem tudtam. A kétezres évek elején a megyei bíróságon véletlenszerűségéből adódódóan csöppentem bele bíróként egy apasági perbe, ekkor és ott találkoztam először a család nevével. Az 1947-ben született, akkor már a felvett Flandorffer néven szereplő Magdolna szerette volna hivatalosan is elismertetni a családhoz tartozását, miszerint az édesapja Flandorffer Andor, egykori földbirtokos, huszár hadnagy, aki 1948-ban elhagyta az országot, és a kereset beadása idején már húsz éve elhunyt. Az édesanya a családnál szolgált „belső cselédként”. Magdolna személyes, kézzel írt nyilatkozata és az azt támogató igazolások, a rövidke, „Édesapád” aláírású üzenetek egyértelművé tették, hogy a rokonságról a családon belül mindenki tudott. Az külön megdöbbentő volt számomra, hogy a Dél-Amerikában letelepedő apa ottani családjából származó egyik lánytestvér mellékelt fotója akár az ülésteremben megjelenő Magdolnáról is készülhetett volna, oly nagyfokú volt a hasonlóság a testvérek között. Az akkor ötvenegynéhány éves hölgy esete és indítékainak minden haszonszerzés nélküli mivolta úgy befészkelte magát a fejembe, hogy amikor késztetést éreztem egy regény megírására, az ő történetéből indultam ki.

S nekiállt kikutatni a Flandorfferek történetét?

Igen, bár nem akartam mélyen történészkedni, de nagyban támaszkodhattam a már meglévő kutatásokra, a helytörténeti irodalom e téren nagyon sok mindent feltárt, noha elsősorban a tizenkilencedik század második felében tevékeny, kereskedő nagypolgár, egyletek sorát, bankot, gázgyárat, szegényispotályt alapító Flandorffer Ignácra, Magdolna ükapjára koncentrálva. Róla utcát neveztek el, a mellszobra is megtalálható a városban, olyan alakja ő Sopronnak, mint Podmaniczky Frigyes Budapestnek. A család később élt tagjairól, így a főhősöm apjáról, jóval kevesebb az információ, de azért néhányat fölleltem a Digitális Tudománytárból. Természetesen megkerestem Magdolnát, akit örökbe adtak, így édesanyja történetéről, sorsáról annál többet nem nagyon tudott, mint hogy a nyilas érában deportálták, és hazatérése után került a gyertyánosi Flandorffer-kúriára. Ahogy Andor emigrációjáról sem. Pár rövid üzenetet váltottak már felnőtt korában, majd a nyolcvanas évek elején, hamis személyazonossággal, az apja meg is kereste. Az ő háború előtti életéről alig találtam nyomokat, viszont a Soproni 7. Önálló Huszárszázadról, amelynek tartalékos tisztjeként az „urivi hídfő” közelében harcolt, az alakulat hadtörténészek által feldolgozott és közreadott hadinaplójából sokat megtudtam. Tamás testvére szintén huszár volt, több lovas szakkönyv írója a háborút követően. De én semmiképpen nem történelmi regényt akartam írni, noha több résznél: mint például a zsidótörvények, a Sopront ért háborús pusztítások, az ottani németek kitelepítése, a történeti tényekre támaszkodom – ez talán a bírói múltamból is adódik. Azonban az inspirációs magtól elrugaszkodva a képzeletemmel formáltam a cselekményt és a karaktereket: „illesztettem össze a cserepeket” egy regénnyé.

Két nőalakra koncentrál elsősorban a regény: az édesanya Marikára és a lányra, Magdolnára. Miért rájuk esett a választása?

Az tűnt számomra a legtermészetesebbnek, ha Magdolna egyes szám első személyben mesél a – jobbára általam kreált – sorsáról 12 éves korától, amikor először került kapcsolatba nagyanyjával, s derült fény számára a származására. Az ő és az anya szemszögének váltakozása mentén halad a történet a regényben. Az édesanya egyébként az elmondások szerint egy-másfél évig valóban párban élt Andorral, miközben ott volt még egy nagybeteg feleség… Ennek dacára az ő kapcsolatukat mindenképpen egy szép szerelmi történetnek szerettem volna megírni, a perben nyilatkozó unokanővérek – Tamás lányai – szavaiból ugyanis erre lehetett következtetni.

A regényt az idei Győri Könyvszalon rendezvényén is bemutatták, de Sopronból – a fikciós jelleg ellenére – van-e már visszajelzés?

Egyelőre még csak a személyes ismeretségi körből, de többen szorgalmazzák, hogy ott is mielőbb tartsunk könyvbemutatót.

Korábban jogi szakkönyvek – például A zálogszerződés –, szakcikkek szerzője volt, mi hozta a műfajváltást, a szépirodalmi szövegek felé fordulást?

Ugyan gimnazistaként irodalmi ambíciókat dédelgettem, de végül a jogi karriert választottam. Aztán egy évtizede, számomra is meglepő módon, ismét „fölhorgadt” bennem az írhatnék. Konkrétan Kapolcson a Művészetek Völgyében, két színi előadást követően: „ilyet talán én is tudnék”. Előbb egy tragikomédiát írtam, majd egyre-másra jöttek a novellák.

Olyannyira komolyan vette, hogy beiratkozott a Péterfy Akadémia írókurzusára is. Befolyásolta mindez a regény elkészültét?

Mikor elkezdtem az első online kurzust, a regény kétharmada már készen volt. Az ott tanult mesterségbeli fogásokat aztán a befejezésekor, és egy alapos átírásban próbáltam hasznosítani – de sok mindent ösztönösen is tud az ember, ha kellő olvasási háttérrel és íráskészséggel bír. A kurzusokon heti rendszerességgel kellett egy adott témára kellett rövid novellákat írni. Na, ez nekem kezdetben nehezen ment… mármint a rövidség.

Mik azok a témák, amelyek jobban megfogják íróilag?

Nincs bennem különösebb előre tervezés. Figyelek, és ha valami megmozdít bennem valamit, elindít egy történetet, akkor megírom, legyen az egy újsághír, egy családi tragédia. Persze a személyes múlt is sok mindent felszínre dob. Minden esetben megpróbálom nem szokványos módon megközelíteni a témát. Amin most dolgozom, az egyelőre valamilyen próza, de egyre inkább úgy érzem, egy kényszerképzetes nőről szóló monodráma lehet. Aztán egy már korábban megírt, személyes történeten alapuló regényemet venném elő a fiókból, hogy újragondoljam – ebből egy részlet olvasható volt a Nyitott mondatban Az utolsó szoba címmel.