Szinte senki nincs a vonaton, előveszem egy könyvem, nyílik az ajtó. Egy roma fickó, lila napszemüvegben, fején hatalmas ciklámen parókával, anyósnyelvvel a fogai közt közeledik, egy hatalmas bőrönddel és egy zsákkal. Lehuppan velem szemben, néz. Az egész vagon üres, nem tudok másra gondolni, mint hogy ez akar valamit tőlem, s nekem ehhez nagyon nincs kedvem. Felnézek a plafonra, csak egy másodperc, de észreveszi...
– Zavarok, tesa?
– Nem... csak olvasni szeretnék.
– Te nem olvasni szeretnél, csak zavar, hogy egy cigó leült veled szembe, nem igaz tesókám?!
– Nem zavar, hogy cigány vagy, gyerekeket tanítok, például roma gyerekeket, de olvasni szeretnék.
– Teljesen mindegy mit szeretnél, én inni szeretnék veled, mert megyek fel Pestre, egy szűk, 500 fős családi buliba. Hoztam pár piát, mit iszol tesókám?
Kicsit elgondolkodtam. Ez egy nagydarab tesa, pofon nem kellene, de már kicsit spicces. Megbántani nem akarom, de érzem, balhés a srác. Olyan italt kellene kérnem, azzal a kifogással, hogy én csak azt iszom, ami nem lehet nála, s akkor kifogom a szelet a vitorlából.
– Jó, akkor valami Bordeaux mellőli vöröset szeretnék inni. Töményet nem iszom, sört nem kívánok, borból csak az öreg, testes vereset...csak azt!
– Semmi baj, tesókám – vágja rá, ledőlteti a bőröndöt és kinyitja. A bőrönd tele van itallal, van vagy 60 kiló, mindenféle minőségi tömény, felsőpolcos kavalkád, kicsit keresgél, elővesz egy 10 éves bordeaux-i vöröset, nyitja, pohár kerül elém. Maga bont egy füstös whiskyt, kitölti, koccintunk. Baj van, itt inni kell!
Este, egy meglehetősen futtatott lemezlovassal beszéltem telefonon valami két órát, onnan ismerjük egymást, hogy jó pár éve, egy csapatban festettünk graffitiket különböző fesztiválokon, falakon, galériákban. Ő írt rám, jól esett az érdeklődése messzi idegenbe szakadt kollégája hogyléte felől...
Átbeszéltük a megbeszélendőket, ki hogy van, merre tart az élete, családtagok, karrier, örömök, bánatok. Mesélt róla, hogyan kellett megbirkóznia az egójával, mikor rendezvényeken keverte a zenét, s nem a híres hip hop dj volt, ma nagyon ismert zenekarok zeneszerzője, hanem alkalmazott, nem feltétlenül általa kedvelt zenéket kellett pakolnia a lemezjátszókra, hanem azt, amit megrendeltek, ment a vonatozás az asztalok között, ihaj-csuhaj, dáridó. Én is elmeséltem, hogy nagyon sokszor, főleg az első időkben, amikor kiköltöztünk Skóciába, bizony nehezemre esett jópofát vágni a munkás léthez. Valamiféle arisztokratikus gőg sugározhatott belőlem, afelett érzett bánatomban, hogy kipottyantam a középosztályból, s olyan mocskos, büdös, koszos és végtelenül egyszerű munkákat kellett elvégeznem, hogy belefacsarodott a szívem, nem erre gondoltam, amikor szabadságot kergetve elhagytam Egert. Mind a ketten hümmögtünk, kérdeztem tőle, látta-e esetleg a Telexen Kiss Tibivel a riportot, a Felvonó című műsorban, abban a műsorban, ahol leálló függők mesélik el életélményeiket. Azonnal rávágta, hogy igen, tegnap. Kicsit meglepődtem, magam is ebben az időintervallumban találtam meg ezt a beszélgetést. Az egyik műsorvezető arról faggatta a Quimby énekesét, hogy érezte-e vajon a terápiás csoportban, hogy ő egy kicsit azért több, mint a társai, annak okán, hogy sztár és közismert zenész. Bólogatott hősünk, magam is a monitor előtt és András barátom is Pesten, garzonjában. Magam bele is pirultam, mikor egy podcast beszélgetésben kellett meglátnom magamat, egómat, kivagyiságomat. A monitor előtt esett le, sok konfliktusom oka, hogy gyerekkoromban, a híres értelmiségiek kisfiaként, sokszor megdicsértek, milyen ügyesen is rajzolok, meg jól ment a földrajz, s belém betonozódott, hogy ügyes és aranyos vagyok, tehetséges. András is pont erről vallott, volt egy kis csend a telefonban, mire folytatni tudtuk a párbeszédet.
