Keleti Ágnes azt mondta 1956-ban, Melbourne-ben, ahol harmincöt esztendős korában négy olimpiai aranyérmet nyert: „Azt hittem, már túlságosan öreg vagyok az elsőséghez. Nem hiszem el, hogy ennyi számban győztem.”
Most egy héttel a 104. születésnapja előtt hunyt el.
A negyvenes évek első felében annak sem mutatkozott minimális esélye, hogy betölti, mondjuk, a huszonötödik életévét. A fényességes Horthy-rendszer mélyen humánus zsidótörvényei alapján hazánk törékeny kolosszusát nem tekintették magyarnak és embernek sem, az ifjú Keletinek ezért bujkálnia kellett, szó sem lehetett arról, hogy tornázzon. Szűcsinas lett előbb a fővárosban, majd vidéken.
De még mindig összehasonlíthatatlanul jobban járt, mint édesapja, akit Auschwitzban megsemmisítettek, vagy első férje, a tornász, majd edző Sárkány István, aki csontig soványodva tért haza Mauthausen poklából. Keleti Ágnes édesanyját és nővérét Raoul Wallenberg megmenekítette a deportálástól, testvére 1946-tól Ausztráliában élt.
Az, aki ilyen megrázó hendikeppel indult, nem csoda, ha „a Mark Spitz utáni legeredményesebb zsidó sportolónak” vallotta magát. Ötszörös olimpiai bajnok volt úgy, hogy az 1948-as londoni játékokon megsérült, nem szerepelhetett egyetlen számban sem.
Négy évvel később Helsinkiben még csak egy, majd Melbourne-ben már négy alkalommal hallgatta a Himnuszt.
Nem csak a szent muzsikával állt közeli kapcsolatban. Gyerekkorában táncosnő szeretett volna lenni, de hamar elvesztett papája, aki egy sonka- és konzervgyár társtulajdonosa volt, hallani sem akart erről. A csellót viszont nem ellenezte a család. Ám egy bemutatón, amelyen Keleti Ágikának Camille Saint-Saëns: Az állatok farsangjának A hattyú című tételét kellett volna eljátszania, egyszer csak leblokkolt, és nem tudta folytatni a művet.
Egyúttal a gordonkával is felhagyott.
A torna viszont, az üldöztetés miatt kimaradt hosszú és nyomasztó évek ellenére, remekül ment. Jellemző, hogy Keleti a négy melbourne-i arany egyikét azzal a Larissza Latinyinával nyerte holtversenyben, aki egyaránt kilenc olimpiai és világbajnoki címre lehet büszke. (December 27-én lett 90 éves.) Az egyiket azért kapta, mert a másik három szeren egyaránt győztes Keleti elrontotta ugrásgyakorlatát 1956-ban, ezért elvesztette esélyét az egyéni összetett verseny megnyerésére. (Abban ezüstérmet érdemelt ki.)
Ragyogó szereplése után a magyar újságok ötvenhat decemberében diadalmasan számoltak be arról is: „Keleti Ágnes hazajön.” De nem jött, egy rádió-összeszerelő üzemben dolgozott Sydney-ben, majd rövid időre átruccant Németországba, hogy aztán 1957-ben Izraelbe menjen, és ott letelepedjen.
Először 1983-ban, a Budapest Sportcsarnokban rendezett tornász-világbajnokság alkalmából látogatott haza, 1990-ig az izraeli női tornászválogatottat irányította. (Közben az ötvenes évek végén az olasz tornászlányokat is trenírozta.) Utóbb a Paulay Ede utcában vett egy kis lakást, élete utolsó éveiben az Október 6. utcában élt, rálátott az Erzsébet téri látványosságra.
Óriás nézett az óriáskerékre.
