Az előrehozott választás ötletét Magyar Péter újévi beszédében dobta be, a Fidesz pedig máris előhúzta a politikai sufniból a fegyvert a nép mielőbbi akaratnyilvánítása ellen. A bűvös szó a stabilitás, amelyet politikai érvként elsőként Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök vetett be az egekbe szökő munkanélküliség elleni harcban: „Éppen ezért nekünk az a teendőnk, hogy olyanok maradjunk, és olyannak tudjuk magunkat mutatni, hogy ide érdemes befektetni. Ez a mi legnagyobb értékünk, a politikai stabilitás.”
Horn Gyula szocialista kormányfő három évvel miniszterelnöksége után a Magyar Narancsnak magyarázta az MSZP-SZDSZ koalíciót: "Én azért hittem a koalícióban, mert tudtam, hogy nagyon kemény időszak következik, amelyben a stabil kormányzáshoz kevés az 54 százalék, pláne, ha öt párt ül az ellenzéki sorokban". Gyurcsány Ferenc 2004 szeptemberében miniszterelnök-jelöltként szólt. „Ma erős a gazdaság, stabil és nagy a jólét” – mondta a némi rásegítéssel megüresedett kormányfői szék elfoglalásának reményében, hogy jó másfél év múlva közölje, nem csináltak semmit.
A mai stabilizátorok egyike sem kormányfő, Orbán Viktor ugyanis szó szerint gondolta repülőrajt-ígéretét, és elrepült Indiába. Kocsis Máté frakcióvezető vetette oda az ellenzéknek: „Magyarországon politikai stabilitás van, előrehozott választás meg nincs. Ahogy 1990 óta sosem volt, most sem lesz.” Beszállt a versenybe kormánypárti „civilként” Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója is: „Ha a magyar alkotmányos-politikai rendszer valami, akkor stabil.”
Három és fél évtized politikai tapasztalatai arra intenek: a hatalom stabilitása nem egyenlő Magyarország stabilitásával. Mert attól, hogy stabilan nyakig ülünk a pácban, még stabilan csúszhatunk a szakadék felé.