Gyerekkorunkban mindannyian hallgattunk meséket, alig vártuk estéről estére, hogy megjelenjen a gonosz sárkány és megkapja a büntetését, győzzön a legkisebb királyfi, ki a fele királyságot és a boldog szerelmet is megtalálja, vagy a legkisebb királylány (lehetőleg hányatott sorsú) a végén aranyos ruhában a herceggel együtt irányítsa az aranyalma-kertet. Általános tényként forog közszájon, hogy a mesék jótékony hatással vannak a fejlődő gyerek életére, gondolataira, fantáziájára, a teljes, alakulóban lévő világképére. Kisgyerekként teljesen reális életvitel az, hogy jónak kell lenni, mert akkor megjutalmaznak és nem szabad hazudni, mert az úgyis kiderül és büntetést kapunk.
Így szocializálódunk az óvodában és ilyen nyílt, tiszta lélekkel masírozunk az iskola folyosóján. Aztán ott ér minket általában az első csapás, hogy amikor megosztjuk az uzsonnát egy másik éhes szájjal, akkor általában a mi hajunkba kenik a margarint róla… Ha nem áruljuk el, hogy ki rúgta be az ablakot foci közben, rajtunk verik le… Hogy hiába viszünk csokit az egész osztálynak, a végén nekünk nem jut belőle… Mindenkinek vannak ilyen történetei, amikor először kellett csalódnia az általánosnak hitt értékekben és aztán olyanok is, amikor elkezdett először füllenteni.
A boldog gyermekkor legboldogtalanabb pillanata az, amikor rájövünk, hogy az élet nem mese és nem mindig happy end. És ami igaz, hogy harc az egész, és mindig mindenkivel harcolunk, jóval, rosszal, gonosszal, édessel, keserűvel, mindennel.
