A fővárosi lomtalanítási rendszer átalakításáról szóló diskurzus egy dolgot kiválóan megmutat: teljesen elfelejtettünk gondolkodni és vitázni. Ezt jól mutatja az, ahogy itt is azonnal felálltak a szekértáborok. Az egyik oldal szerint az új rendszer csak jó lehet – bár ide most szinte csak a MOHU, illetve az „FKF-MOHU” (azaz a félig továbbra is önkormányzati MOHU Budapest Zrt.) tartozik –, a másik oldal szerint pedig csakis a régi rendszer a tökéletes.
Ennek a felállásnak a kommunikációs alátámasztásaként már a problémát felszínre hozó Szabad Európa-beli újságcikkben megjelent egy (nem feltétlenül szándékos) fogalomhamisítás, amelyet azóta mind a két oldal elfogad és alkalmaz. Hirtelen a régi rendszer – amit valójában leginkább „szemétfesztiválnak” nevezhetnénk – lett a „házhoz menő lomtalanítás”. Az egyik oldal így nevezi azt, amit megszüntetne, a másik pedig ezen a néven védelmezi azt. Ez végtelenül praktikus ebben a vita nélküli vitában, mert duplán biztosítja, hogy ne kelljen a valódi megoldásról beszélnünk.
De nézzük meg először, mi a vita tárgya, és kik vannak a két oldalon! A régi rendszer, a szemétfesztivál lényegében arról szól, hogy van pár nap az évben, amikor a hulladékgazdálkodással kapcsolatban (túlságosan) lassan kialakuló szabályainkat is levetkőzhetjük; bármit, bárhogyan, bármilyen mennyiségben kitehetünk bárhova az utcára, és garantáltan megszabadultunk tőle. Ilyenkor is vannak azért halvány szabályok – legkorábban előző este, csak a saját kapu elé, ne tegyünk ki veszélyes hulladékot, autógumit, szelektálhatót, zöldhulladékot, elektromos gépet, aprószemetet, sittet, és a többi –, de ezek a szabályok látványosan csak dísznek vannak. Mintha eleve úgy készültek volna, hogy még ellenőrizni se lehessen a betartásukat.
Ennek a gazdátlan állapotnak egy érdekes, végső soron kedvező eredménye is van: most végre nem a politika határozza meg a szekértáborok közti törésvonalakat. A fogyasztói társadalom tagjaiként ugyanis mindannyian annyira szeretjük a végtelen szemetelés szabadságát és ennek csúcspontját, az éves fesztivált, hogy az ötlet kiagyalóin kívül végül mindenki, a bal- és a jobboldal egyaránt az új rendszer ellenében foglalt állást.
Ha viszont egy kicsit is szempont a fenntarthatóság és a hulladékká vált tárgyak, anyagok körforgása, akkor a régi, gazdátlan állapotot, ezt az újrahasználhatóságot, újrahasznosíthatóságot a legkevésbé sem szem előtt tartó korlátlan rendszert meg kellett változtatni – mint ahogy érdemben változtatni kellene már az egész hulladékos rendszeren, annak számos elemén is.
De mi legyen a változtatás iránya, és mekkorát lépjünk? A MOHU-cégháló válasza meglehetősen radikálisra sikerült. Itt mintha a saját szabályait is látványosan semmibe vevő régi rendszer túlkorrigált ellentétéről, egy túlszabályozással eleve használhatatlanná tett újdonságról lenne szó. A tényleg lomtalanításra való tárgyak jellemzően nagyok és nehezek. Ezekkel zarándokoljunk el akár kilométeres távolságba, hogy ott leadhassuk őket? Vagy ha már zarándokolni kell, akkor miért ne lehetne legalább állandó átvételi pontokat nyitni – azaz bővíteni a rettentő ritka, hulladékunkkal hosszú városi autózásra kárhoztató hulladékudvar-hálózatot? Mintha azt mondaná a rendszer, hogy „jó, akkor lesz egy igényes lomtalanítási rendszer, de azt jobb lenne, ha már nem használnátok”.
A valódi megoldás a két szélsőség között középen van – tehát még könnyebb is lenne bevezetni, mint a tervezett új rendszert –, de hogy beszélni is tudjunk róla, helyre kell rakni a terminológiát: ez a valódi házhoz menő lomtalanítás. (Így hívták már például 2019-ben is, amikor beírtuk a Sétáló Budapest programba.) Arról van szó, ami Nyugat-Európa számtalan városában, de a Budapesten kívüli Magyarországon is már egy jó ideje működik: bárki kérhet évente egyszer külön felár nélküli lomtalanítást a saját házától, és a szolgáltató a járatok optimalizálása végett nem teljesen pontosan a kért időpontban, de egy ahhoz lehetőleg közelre egyeztetett napon ezt biztosítja is.
Első ránézésre valami űrkorszaki kényelemnek tűnik ez a szolgáltatás, miközben ez a lakosság és a rendszer közös optimuma. Nem kell hónapokat várni a lomtalanításra, de az nem is lesz kaotikus és gazdátlan. Egyértelmű, hogy kihez köthetőek a be nem tartott szabályok, nincs meg a „fesztivál” arctalansága és felelőtlensége. Jobb minőségű és kevesebb a kitett hulladék, minőségibb a szolgáltatás, és az időpontegyeztetés révén a logisztika is hatékonnyá tehető.
Nem mellesleg ez az optimum végre a fenntarthatóság szempontjából is optimum, hiszen - legalább ami a lomtalanítást illeti - csak olyan hulladék kerülne ebbe a hulladékáramba, ami odavaló. Nem jutna például temérdek papírdoboz, könyv, műanyag- és üveggöngyöleg, elektromosgép-maradvány és ruha az égetőbe (sőt, a lerakóba) pusztán azért, mert nem kellett és nem is akartuk elkülönítve kezelni.
És ha már körforgásos gazdaság, a valódi házhoz menő lomtalanításba megnyugtató módon beépíthető a legjobb megoldás, az újrahasználat is.
Miért ne lehetne például a MOHU alvállalkozója valamilyen formában az a sok szegény család, akik eddig kisebbrészt újrahasználható kincseket kerestek, nagyobbrészt viszont az utcai szemét – szintén tiltott, de betarthatatlan – helyben szétveréséből és a kilóra értékesíthető darabok feldolgozóba juttatásából éltek?
Onnantól fogva, hogy a házaktól nem végtelen káoszban, végtelen mennyiségben, összekeverve és szétverve kell elhozni a hulladékot, már „csak” a szolgáltatás szervezésétől függ, hogy mennyire színvonalas a gyűjtés és a feldolgozás. Ezen igazán törhetné a fejét a MOHU és budapesti vegyesvállalata is.
A szerző a Sétáló Budapest szakpolitikai vezetője, az Óbudai Egyetem oktatója.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.