Tiszta lappal
Elhányni magad a legelső randin,
meggörnyedve bámulni a tegnapot,
ahogy az étterem padlójára placcsan,
a kiglancolt cipőre.
Kábé ilyen az őszinteség.
a pára marja a szemed,
acetonos szagától rekeszizmod
összerándul, hogy kivesse
az emészthetetlent,
elszaladnál,
de helyben tart a görcsös cunami,
figyeled
a tócsában úszkáló darabokat,
némelyikre nem is emlékeztél.
Mint mikor újra megnézted
a Forrest Gumpot.
Fuss, Forrest! Fuss!
Egyébként Hemingway szerint
a hazugság megöli a szerelmet.
Az őszinteség öli csak meg igazán.
Van, ami jobb, ha rejtve marad.
Mint mikor az orvosnál nadrágod
gombolása közben eszmélsz rá,
hogy nem volt időd epilálni.
Jenny talán elárulta, mi történt vele?
Forrest mégis érezte,
hogy porig kell rombolni azt a házat.
Már jó ideje nem randizom,
és nem szaladok el semmitől.
Tudom, nincs békésebb, mint mikor
hullámverés után elcsitul,
ha semmi sincs odabent.
De az üresség nem fenntartható.
Talán azt gondolod, túlbonyolítom.
Elég egy kis probiotikum,
és szűnik a szorítás,
a szavak maró íze a szájban.
Még ma is érzem a homlokomat támasztó
tenyér hűvösét, bár a hozzá tartozó
arcot nem tudnám felidézni,
csak a cipőt,
és a barna bőrre hullt rorschachot.
Mindenkitől azt hallod,
a jó kapcsolat alapja az őszinteség.
Biztosan így van.
Szóval, ha azt be tudod kamuzni,
talán sikerülhet.
Gyűrődésvonalak
Én is mellé akartam ülni
de előbb vasaljam ki az ingedet
pályát építettetek
el volt törve az állvány
nem találtam máshol támaszt
az akadályok között
cikcakkban gurultak a golyók
a vasaló nem játék
magam felé fordítottam
neki nehogy baja essen
míg elsimítom a gyűrődéseket
hangosan nevetett
itt volt karnyújtásnyira
kettőnk között
izzott a levegő
„most én jövök, apa”
hullámzott a kacagás
hozzád szólt, de felém hajolt,
átnyúlt az asztalon
folyton épített
egymáshoz kapcsolt
hegyeket völgyeket
heves amplitúdóval
ezt látta tőled
mint egy EKG-görbe
szükség van ráncokra
hogy egymásba fonódjanak
akkor még illeszkedtek az elemek
az éléhez ért hozzá
a golyó koppant a földön
felkaptam
még el sem kezdett sírni
a fürdőbe szaladtam vele
túl nehéz volt
azt hittem sosem érek oda
lángolt arcán a csík
le kell hűteni a sebet
a kórházban nyugtatgattak
te összepréselted a szád
meg fog gyógyulni
nem marad nyoma
csak pengevékony vonal
ajkaid helyén
bárkivel történhet baleset
de én a mélyre gőzölt ráncot láttam
az ingeden
szorosan tartottam
hazafelé elaludt az ölemben
„megbillogoztad”
vágtad hozzám
mielőtt lefeküdtél
hallgattam
a párhuzamos szuszogásokat
belém égett
sokáig látszott még a heg
rosszaságmérőnek nevezted
mert ledsorként izzott fel a friss bőr
valahányszor csintalankodott
és most már hiába próbálom
nem rúgja ki magát az anyag
nem tudom kiszedni
a félrevasalt éleket
mások irigylik
hogy körülöttünk minden ropogósan sima
megtanultam teljes súllyal
addig préselni az egyenetlenségeket
míg végül az egész ellaposodott
megszűnt a kapaszkodás
az elemek között
magam hibáztatom
nem találom a megfelelő frekvenciát
csak álmomban sikerül néha
a nevetésének hullámhosszára hangolódnom
téged nappal sem érlek el
csak egyenletes búgás
megszakadt vonal.
