A mai napon több mint 68 ezer gimnáziumba jelentkező diák ír központi írásbeli felvételi vizsgát. A felvételi mindig egyfajta versenyhelyzetet teremt, ami sokak számára szorongással, stresszel jár. Ám míg eddig a diákok eredményei határozták meg a bejutási küszöböt, az oktatásirányítás most azt találta ki, hogy a központi írásbelit előíró intézményekbe (a gimnáziumok mintegy fele) lehetőleg csak azokat a diákokat vegyék fel, akik az írásbelin elérnek egy központilag meghatározott minimumpontszámot, ami a képzés típusától függően lehet 50, 60 vagy 70 pont a maximális 100-ból.
Bár a tankerületi központok ezt csak “ajánlásként” fogalmazták meg tavaly októberben, ma már tudjuk, hogy több intézményben konkrét elvárásként jelentek meg a ponthatárok, és azok a diákok, akik ezeket nem érik el, nem kerülnek be a felvehető diákok rangsorába és szóbelizni sem mehetnek. Az állami iskolafenntartó Klebelsberg Központ mindezt egyebek mellett azzal magyarázta, hogy “minden tanuló olyan középiskolába járjon, amely a képességeinek megfelelő”, és aki nem alkalmas a gimnáziumi képzésre, menjen inkább a szakképzésbe.
Az intézkedéssel kapcsolatban több problémát lehetne felsorolni, de most csak egyet emelnék ki: a szülők és a gyerekeket ismerő pedagógusok helyett már megint az állam és az íróasztalok mögött kuksoló hivatalnokok akarják eldönteni, mi a jó a diákoknak, hol lennének “megfelelő” helyen. Hasonlóképp történt az iskolaérettség esetében is: 2020-tól nem a szülők és az óvodapedagógusok, hanem az Oktatási Hivatal dönti el, a gyermekek hatévesen érettek-e az iskolakezdésre. Mi lett az eredmény? Soha nem látott mértékben nőtt a tanulási, magatartási, beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekek száma, az évismétlők aránya pedig az elsős általános iskolások körében lett a legmagasabb.