A zsarnokok elbuknak, ez a világ rendje. Mégis különleges António de Oliveira Salazar (1889–1970) esete, aki csaknem négy évtizeden át volt mindenható ura Portugáliának. Bukott ő is, „a haza megmentője” 1968 augusztusában, de nem átvitt értelemben, hanem úgy, hogy íróasztalától felállva megszédült. Vagy villájának lépcsőjén botlott meg. Vagy elcsúszott a fürdőkádban. Kétségesek a körülmények, mint rendszerint, ha a nyilvánosság a hatalom monopóliuma.
Akárhogyan történt is, a nyolcvanadik évét taposó miniszterelnök csúnyán megütötte a fejét. Eszméletlenül feküdt a kórházban, mintha többé már magához sem térne. Szerencsétlen balesete után 55 nappal korábbi helyettese, Marcello Caetano személyében megválasztották az utódját. Ám a sors kegyetlen tréfát űzött: a már leírt öreg váratlanul mégis feléledt a kómából. Nem merték elárulni neki az igazságot, inkább tragikomikus színjátékot rendeztek.
Az agysérült azt hitte, hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban, betegágyáról változatlanul ő irányít. Selyem háziköntösben fogadott minisztereket, tábornokokat, főhivatalnokokat, akik fontoskodva alakították a szerepüket.
Értelmetlen értekezleteken elnökölt. Sőt. Külön mutációt nyomtattak neki a Diário de Notícias napilapból; az ügyeletes szerkesztő lapzárta után egyesével cenzúrázta cikkeket, nehogy kiderüljön a turpisság.
Salazar egyedülálló diktátor volt a múlt századi Európában, ugyanis egyetemi katedráról, professzorként ragadta magához a hatalmat. Szegényparaszti családba született, nyolc nappal Hitler után. Papnak készült, de neves közgazdász lett belőle. Puccsista katonák kérték fel pénzügyminiszternek, rendbe tenni a gazdaságot. Egy feltétellel vállalta: ha szabad kezet kap. Elhitette magáról, hogy nélkülözhetetlen. „Boldog a haza, hogy ilyen fia van” – hirdette a plakát.
Monarchista létére köztársasági alkotmánnyal betonozta be rendszerét (1933). Az Estado Novo (Új Állam) az olasz fasizmusból merített ihletet, ám erős katolikus hangsúllyal. Mussolini modern populizmusa taszította: idegenkedett a tömegtől és a szónoklatoktól. Rendet és szerény, de kiszámítható megélhetést kínált. Főleg az agrárnépesség támogatta, amelyben kiugró volt az analfabéták aránya. Kíméletlenül üldözte a kommunistákat – hogy ki a kommunista, azt persze ő mondta meg.
Életében csupán kétszer járt külföldön, de az afrikai gyarmatokhoz tízezrek halála árán is ragaszkodott. Viszont nem lopott össze magánvagyont. Agglegényként évtizedekig egyetlen valódi bizalmasa volt: Maria, a házvezetőnő, akit még egyszerű falusi lány korában vett magához Lisszabonba. Estoril városában menedéket adott Horthy Miklósnak, aki kormányzóként bukott el – mármint metaforikusan.
Salazar elestekor már a rendszer is rogyadozó lábakon állt, bármit harsogott is a propaganda. A valósággal nem kellett szembesülnie a leváltott miniszterelnöknek, mert két esztendei agónia után – a keserves színjátékba belefáradt udvaroncok megkönnyebbülésére – végül mégiscsak bevégezte földi kínjait. Új Állama négy évvel élte túl.