Tegnap Brüsszelben máris látványos fegyverletételbe torkollott az elfoglalásukat célzó hadművelet második fázisa: a Moszkva elleni unós intézkedések változatlan támogatásáért cserébe Orbán Viktornak be kellett érnie az orosz energiabehozatalunk fokozott nyomon követésére vonatkozó ígérettel. (Hogy energiaellátásunk biztonságát valójában ki és mi fenyegeti, az messzire vezető kérdés.)
Előzetesen volt itt emberkedés bőven. Vezérünk ekkorára talán még soha nem fújta fel magát. Hogy a szankciók mennyire rosszak az EU-nak és Magyarországnak. Megfigyelték egyébként? Orbánék soha nem Oroszország vagy Moszkva elleni intézkedésekről beszélnek: mindig csak általában a szankciókat támadják. Ez pedig az egyszeri hallgatóban keltheti azt az érzetet, hogy Brüsszel Magyarországot büntette. De nem: Orbán Viktor, három éve, elmaradhatatlan közösségimédiás, külügyminiszteri és egyéb zárótűzzel kísérve, a Putyin-ellenes korlátozások azonnali megszüntetéséért veri az asztalt. (Noha eddig, ha kérte, minden szankciós kötelezettség alól felmentést kapott.) No pláne, ha Ukrajnát az EU-ba is felvennénk: az maga lenne az Armageddon. És hát ki az a hülye, aki ilyet akar, nem? No most ezeket egyáltalán nem azért mondja, mert Putyin épp Ukrajnát dúlja. Az, ugye, kit érdekel, mi egy független, Putyin felé fehér zászlónkat mindig büszkén lobogtató nemzet vagyunk. Ha a két álláspont egybeesik, istenem, az a vak véletlen műve.
Kreml-szemszögből érteni vélem: ha Gorbacsov nyugati métely volt Keleten, akkor kell egy keleti métely Nyugaton. Putyin mételye kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de legalább az övé. És vitán felül igyekvő. Olyat még a világ nem látott, hogy egy befogadó közösség demokratikus elvei miatt évtizedekig tűrje egy árulóvá vált tag nyílt bomlasztását. Putyin osztályában Orbánhoz képest Trump nyeretlen kétéves.
Orbán egyre magasabb hangfekvésben előadott szankcióellenes kirohanásai soha nem látott mértékben erősítik, hogy a brüsszeliek jól végzik a dolgukat. Hogy a szankciók igenis működnek.