- Szabó Dárió: Szeretni hogyan

Kutatjuk, hogy lehet a szerelemről
nem írni, egyáltalán megszólalni csak.
Hogy juthat érvényre a költészet azzal,
ami arról szól, amit egymás lapockájában
és halántékában érzünk. A korban, amiben
élünk, minden elcserélhető, mi mégsem,
mert csontjaink úgy tartják egymás lelkét,
mint a nappali égboltot milliónyi fénysugár.
Nagyokat ugrunk, ha kell, de a nyugalom
talpára érkezünk, mint egy sivatagi vihar,
amit az összetartozás állandója szelídít meg
tudattá. Nincs kietlen táj, pont, ahogy kerestél,
mint csillagok alatt egy forró, végtelen éjszakát.
Róka voltál, és azért tudtál lopakodni, mert hittél
bennem, és azért tudtalak lopakodásra hívni,
mert bíztam benned, hogy nem esik bajod.
Haraptál, és együtt jóllaktunk, mint az égiek.
Becsuktuk együtt a perzselő nap ajtaját,
hogy a hajnal függönyvékony ablakán,
akár egy bolygó legtisztább vidéke,
párologjunk, míg egymás karjaiban átfordulunk
egyetlen felhővé.