- Upor László: Levágjuk azt, amit vargabetűnek gondolunk és néha nem vesszük észre, hogy a lényeg a kifejtésben rejlene

Azt mondta a múltkor, amikor beszélgettünk, hogy „ideje van a mesélésnek”. Miért gondolja, hogy most van ideje? Vagy már egy ideje ideje van?

Azért, mert leszoktunk arról, hogy alaposan végiggondolt, hosszú történetekben – komolyan vagy viccesen, de részletezve – beszéljünk magunkról meg egymásról. Rövidítésekben fogalmazunk. A szó szoros értelmében is rengeteg rövidítést használunk: levágjuk azt, amit vargabetűnek gondolunk és néha nem vesszük észre, hogy a lényeg a kifejtésben rejlene, a megfogalmazás dallamával, ritmusával együtt. És ezt nem csak nyelvi értelemben mondom: a tartalmi részletezésről is beszélek. Mert az a bizonyos kisördög – meg a kisangyal is – a részletekben rejlik. Egy életet, akár egy drámát el lehet mesélni öt szóban, és azt hisszük, hogy átadtuk a lényeget, hiszen ön is tudja miről beszélek, én is tudom miről beszélek, mehetünk is haza. Csakhogy semmi más nem képes azt a telített ismeretet átadni, azt a gazdag élvezetet nyújtani, amit egy „kifejtő”, illetve aprólékos elbeszélés. Egyrészt tehát az életmód – életstílus? – szempontjából is ideje van a mesélésnek. Másrészt meg azért, mert a világ sok kicsi és néhány hatalmas csapdába készül belesétálni, vagy van éppen belesétálóban, és ezeket a csapdákat annál nagyobb eséllyel kerüljük el, minél többet tudunk a másikról meg egymásról – és egyáltalán nem utolsósorban saját magunkról. Ehhez pedig történetek kellenek. Nem általánosítások, nem deklarációk, nem sommás ítéletek, hanem komplex és kompakt élettörténetek.

A fiatalokra pedig igen sokan csak rálegyintenek ilyen-olyan kész ítéletek mentén, miközben isten igazából keveset tudnak róluk.

Igen, bár ez is leegyszerűsítés, mert ha elnagyoltan nézzük, minden buboréklakóban rémesen általános vagy általánosító vélemény rögzül a többi buborékról, ha nem képes, nem akar rendesen kikémlelni a sajátjából. A ma tizenöt- vagy tizenhétéveseknek pont ugyanolyan közhelyes elképzelése lehet az x generációsról, vagy a „boomerről”, mint fordítva. Nekem annak idején tizenhatévesen egy huszonötéves is vénnek tűnt, de még harmincévesen is őskövületnek gondoltam egy ötvenest. Na jó, nem egészen.

Gondolt erre, amikor aztán maga is megérte ezeket az életkorokat?

Az a baj, hogy az ember olyan gyakran látja az arcát a tükörben, hogy megszokja, ezért nem követi nyomon az öregedést, és tulajdonképpen nincs annak tudatában, hogy milyen rettenetesen sok idő telt el. A múltkor az egyik hallgatónknak meséltünk Nina Hagenről, és Ascher Tamás rendező azt találta mondani: „Tudod, ő egy fantasztikus német avantgárd, underground performer volt harminc évvel ezelőtt!”. Ránéztem, és azt mondtam: „Tamás! Ötven az a harminc!” Nevettünk, aztán azt felelte, az mindegy. Én pedig rájöttem, hogy igaza van. Mert ahogy idősödik valaki, bizonyos határok között minden jelenvaló, ami a felnőtt életében történt vele. Tudja, hogy nem ma van, hiszen elmúlt, de nem került át a történelmi múltba: kényelmesen elhelyezkedik egy ma-előtti valamikorban. Valamikor megtörtént, valamikor láttam, valamikor olvastam, valamikor megfigyeltem. És teljesen mindegy, hogy ez tíz vagy huszonöt éve volt, ha még érvényes és élénk emlékként él. Az ember folyamatosan húzza magával azt, ami már egyszer megvolt. De ezt nem lehetett volna a negyvenöt évvel ezelőtti énemnek megmagyarázni. Egy fiatalnak sokkal gyorsabban pörögnek az évek, a hónapok, a napok, tehát két pont között sokkal nagyobb a különbség azon a viszonylag szűk időhatáron belül, amit ő áttekint. Neki sokkal radikálisabbak a változások.

Éppen ezért alkalmasak a 16-22 éves fiatalok arra, hogy a jelen korukat megjelenítsék.

Igen, kifejezetten jó, hogy alkalmat kapnak, azaz felszólíttatnak arra, hogy ezt a gyorsan változó időt, ezt a pörgést egy kicsit lelassítsák. És nemcsak az olvasók számára, hanem a történetet mesélő, lejegyző, író önmaguk számára is. Ennek szerintem mindenki csak hasznát láthatja. Az is, aki írja és egy picit szigorúbban kell ránéznie a saját valóságára, meg az is, aki olvassa és erről a valóságról képet kap.

Miközben mi többiek is ott leszünk elrejtve ezekben a pillanatfelvételekben.

Ezt majd meglátjuk. A kiírás arra bátorít, hogy légy nyitott: bármi lehet érdekes, ami vagy, ami veled történik. Elképzelhető, hogy olyan mikroszkopikus látleleteket is kapunk majd, amelyekben egyáltalán nem látszunk mi, azaz az őket körülvevő világ. De attól az még nem lesz érdektelen. Ha valaki a saját létezésének apró sejtjeire közelít rá érvényesen, az ugyanolyan izgalmas lehet, mint ha egy nagy tablót rajzolna fel, amiben valahol piciben ott van ő maga is. A lényeg, hogy valahol a makróban vagy mikróban megbújjon a személyisége. Olyan végtelenül gazdag az ő saját kis belső világuk meg ez a mára egybeért külső (nagy)világ is, hogy egészen természetes, ha ebből mindenki mást vesz ki. Mint ahogyan az is természetes, hogy vannak tendenciák, az éppen aktuális időszakra vagy korra jellemző látásmódok, illetve látó eszközök. Hogy az előző metaforánál maradjak: van, amikor a teleszkóp mutat fontosabbat, és van, amikor a mikroszkóp.

Változtat-e bármit is az írás tényén, hogy a mai fiatalok anyanyelvi szinten kezelik az okos eszközöket és a mesterséges intelligenciát?

Ez nem dolgozatírás, nem is vizsga. Ha valakit nem az érdekel, hogy ténylegesen elmesélje a saját történetét, ha nem akar felfedezőútra indulni, akkor szerintem nem is túl valószínű, hogy benevez erre a pályázatra. Ha pedig felfedezőútra indul, akkor olyan mindegy, hogy milyen bakancsot húz, hány túrabottal szerelik fel, vagy hogy visz-e magával oxigénpalackot. Az út a lényeg. Az út, amit megtesz saját magáért – és közvetve értünk is. Engem mélységesen hidegen hagy, hogy milyen eszközzel dolgozik. Hogy a telefonjának diktál, vagy kézzel, netán ceruzával ír, esetleg leül három barátjával és nekik meséli el, majd önti valamilyen írásos formába a mondandóját. Egy a fontos. Hogy maga a kérés – tudniillik, hogy valóságosan szánjon némi időt arra, hogy belenézzen a tükörbe, és válaszoljon a kérdésekre, amiket az üres papír tesz fel neki – lázba hozza-e.