Ross Károly: Érted mindent, gazdám!

Várom a buszt, késik. Már senki sem várja, csak én. A városban lenne dolgom, hivatalban. Lejárt ugyanis a személyim, és a mostani gazdám azt mondja, így nem tud regisztrálni. Mondtam neki, hogy ne is regisztráljon, nem vagyok én regisztrálva sehol, meg aztán hamarosan úgyis kitelik az időm. Azt mondta, nála nem, ha csakugyan olyan jó munkaerő vagyok, amilyennek mondanak, mert akkor ő hosszú távon tervez velem. Ez jólesett, ez a hosszú táv. Meg a tervezés. Egy kicsit meg is hatódtam. Én eddig pár hónapot dolgoztam mindenhol, aztán odébbálltam. A legtöbbször magamtól, máskor küldtek. Alkalmi munkás vagyok, így ismer mindenki, alkalmi munkákra fogadnak fel. Én ezt nem bánom, mert megvan a természetem, hogy vágyom az újra. Ez most nehéz lesz, hogy az új gazdám hosszú távra tervez velem. Fűrészüzeme van, nem könnyű munka, de én szeretek fával dolgozni. A fa engedelmes anyag, viszonylag tiszta is, még ha a fűrészpor kaparja is néha a torkomat. Mondja, hogy vegyek maszkot, de én nem veszek, mert utálom. Nem kapok benne levegőt.
Várom a buszt. Tizenkét kilométerre van innen a város, ami gyalog nekem meg sem kottyanna, viszont elveszik jó fél napom. Biciklizni nem tudok, ami annak köszönhető, hogy gyerekkoromban nem volt biciklim. Senkinek sem volt a családban, így nekem sem. Gyalog jártam mindenhova. Sokszor hiányzik, mert ez a Rába kanyarulatába szorult öt-hat kis falu, amelyekben munkát vállalok és amelyekben az életem zajlik, kerékpárral percek alatt körbejárható, gyalog viszont órákat vesz igénybe. Jó gyalogló vagyok, de még így is. Van jogosítványom kismotorra, de nincs motorom. Szándékosan, mert én nem bírom ki, hogy ne húzzam meg az üveget napközben is, ha épp a kezem ügyébe akad. Tudja ezt rólam mindenki, mégis alkalmaznak. Berúgni ritkán szoktam, akkor is a magam kárára. Csendben, elvonultan. Aki mások előtt rúg be, az nem élvez az egészből semmit.
Egy kicsit bolondnak tartanak, pedig iskolázott vagyok. Kijártam három évet egy kertészeti szakközépben, majd levelezőn a negyediket is, aztán két évet egy agrárfőiskolán, de azt otthagytam. Miközben a legtöbb munkaadómnak még érettségije sincs. Jó, tudom, a tájékozottságnak nem feltétlenül előfeltétele, hogy hány iskolája van az embernek, de én becsültem a tanáraimat. Még ha ellenszenves is volt egyikük-másikuk, akkor is tudtam tanulni tőlük. Az ellenszenv nem lehet akadálya az ismeretszerzésnek.
Persze, a magam módján bolond vagyok, tudom én. Sőt, néha még rá is játszom, mert nem szeretném, ha a klasszikus falusi bolond figurájától eltérő maskarát húznának rám. Vagyis azt, ami valójában vagyok. Nem rejtőzködési szándékkal, inkább csak azért, mert nem akarom keserűbbé tenni az életemet, mint amilyen. Az átlagos falusi bolond figura nagyon is megfelel nekem. Egy ideje ugyanis úgy érzem, hogy nem is a valóságban élek. Hogy ami körülvesz, az nem lehet a valóság. A valóság az, amit kitalálok magamnak. Amit építek magam köré – tiszta, rendes otthont, anyagi jólétet, normálisan gondolkodó embereket. Úgy bele tudok feledkezni ebbe, hogy ledermedek, amikor elszáll a pillanat. A valóság pillanata. És visszapottyanok abba a másik valóságba. Abba, amiben élni vagyok kénytelen.
Majd a maga helyén elmondom, hogy alakult ez ki, de most a buszra várok. Tíz-húsz perceket szokott késni, de félórákat nem. Talán megáradt a Rába, és le kellett zárni a hidat – nagy esők voltak mostanában, meg az Alpokban is megindult az olvadás. Vagy egyszerűen csak lerobbant, mentesítő meg nincs. Azt mondta a gazdám, kettőre érjek vissza a telepre, mert friss fát hoznak, fel kell vágni, vevő van rá. Ha gyalog megyek, a Zöldfára biztosan nem lesz időm. De még az állomás restijére sem. Pedig ezeket mindig útba ejtem, ha nagy ritkán a városba megyek. Igazából semmi más nem érdekel a városban, csak ez a két hely. Itt vagyok önmagam, ahogy a reklámban mondják. Önfeledt, felejtő.
Elindulok gyalog. A nagy reggeli forgalomnak vége, esélyem sincs, hogy bárki is felvegyen. Aki ismer, azért, aki meg nem, azért. Az az igazság, hogy nem vagyok túl jól öltözött. Még akkor sem, ha a városba megyek. Kopott farmer, póló, kinyúlt pulóver. A hajam, legfőképp a munkáim miatt, sokaknak ápolatlannak tűnhet. Annyiban az is, hogy gyakrabban vágathatnám. De a farmerom mellett ez a másik, amit meg akarok őrizni a múltból – ki nem állhatom ezeket a fölnyalt hajú, kakastaréjos jampeceket. Hetente kétszer borotválkozom, de nem azért, hogy macsóarcot villantsak, hanem mert egyszerűen nincs hozzá kedvem. A mindennapos borotválkozást amúgy sem nekem, fűrésztelepi munkaerőnek találták ki: a borotvaszesz magába szívja a fűrészport, csak még jobban szenvedek tőle. Szemüvegem régi, vastag keretes – SZTK-s szemüvegnek mondtuk valamikor. Ráadásul a bal üveg, az orrom tövénél, épp ott, ahol olvasok vele, el van törve. Látok így is, nem érzek rá nagy késztetést, hogy megjavíttassam.
Falunk a város irányába a sertésrakodónál ér véget. Ez egy fából ácsolt rámpa, amiről a teherautóra terelik a vágóhídra szánt állatokat. Régebben gyakran vállaltam itt munkát, ma már nem. Nem bírom, ha egy állattal embertelenül bánnak. Ha egy állat csak arra kell, hogy pénzt termeljen. Pedig ebben nőttem fel, ezt csinálta apám, anyám, amikor még velük életem, ezt csináltam én is, amikor csattal fácánt, nyulat fogtam, csúzlival galambot lőttem. Az alapvető fontosságú dolgokat csak akkor utasítja el az ember, amikor már mást tekint alapvető fontosságúnak. Aztán megint mást, és ismét. Mindig lemaradunk a nagy fogadkozásban.
Ezután nyílt tér következik, szántók, legelők, itt-ott egy-egy nyáras, összefüggő akácos, hosszan elnyúló erdősáv. Lépdelek a fagytakaróból csak nemrég kiszabadult aszfalton, ha jármű jön, lehúzódom. Friss, tavaszias idő van, ami errefelé mindig szél formájában jelentkezik. Megszaporázom a lépteimet, hogy kettőre visszaérjek. Nem akarok csalódást okozni a gazdámnak. Aki hosszú távon számol velem, én azért mindent megteszek. Gyerünk, az angyalát! Húzzunk bele! Futásnak eredek.
De hamar lelassítok. Már napok óta érzem, hogy valami görcsféle kínozza a jobb lábamat, a térdem fölött, hátul. Először húzódásra gyanakodtam, izomgörcsre, ami ahogy jön, úgy el is megy. De ez nem ment el. Nem mindig érzem, de amikor belemarkol, csillagokat látok. Orvosnál nem voltam, nem gondolom, hogy bármit is tudna kezdeni vele, szakrendelésre meg nem szeretnék járni, arra nincs időm. Majd később, ha bedolgoztam magam a fűrésztelepen. Még az is lehet, hogy közben magától elmúlik. Nemegyszer van úgy, hogy a munka kigyúrja az emberből a bajt.
A fele távnál sem tartok, mikor le kell ülnöm az árokpartra. Szinte már csak a bal lábamon megyek, a jobbat koloncként húzom magam után. Hangosan káromkodom, itt lehet, nem hallja senki – bár épp a természetet, amit annyira tisztelek, nem szeretném megbántani. Ki küldte rám ezt a bajt, épp most, amikor a fűrésztelepi munkával esélyem nyílna rá, hogy abba a valóságba emelkedjem, amit elképzelek magamnak? Ami való hozzám? Amiben igazán jól érzem magam?
Hanyatt fekszem, megpróbálom tornáztatni a lábam, de amikor két kezemmel alája nyúlok és felemelem, mintha egy halott husángot emelnék. Nem hajlik, nem mozdul, nincs benne élet. Jobbra-balra fordítom, masszírozom, ütögetem, semmi. Kinyújtom, hagyom, hátha majd magától.
Az eget nézem, alaktalan fehér felhők vágtatnak kelet felé, most épp eltakarják a napot. Nem kell a karórámra néznem ahhoz, hogy megállapítsam, mennyi az idő. Attól félek, a városba sem érek be, nemhogy két órára vissza a fűrésztelepre. Felhívhatnám a gazdát, de nem tudom, mit gondolna rólam. Nem akarom a bizalmát eljátszani, mást kell kitalálnom. Sok embert ismerek, de nem hinném, hogy bárki is autóba ülne, hogy a segítségemre siessen.
Föltápászkodom, elindulok újra, húzom a lábamat a betonon. Nem tudom, hogy történt, talán észre sem vettem, de az ellenkező irányba megyek. Vagyis vissza, a falu felé. A fűrészüzembe még odaérhetek, de a hivatalba, majd vissza már biztosan nem. A lábam majd rendbe jön, de ha elveszítem az állást, azzal az álmaim is elszállnak. Hogy valaha is abba a másik valóságba emelkedhetek.
Elérkezem a sertésrakodóig, felfekszem a rámpára, kinyúlok, mint egy bemelegítést végző tornász. A jobb lábamat már egyáltalán nem érzem, de a balt is alig. Tömény trágyaszag csapja meg az orromat, de nem zavar – ismerős közeg, nem idegenkedem tőle. Hirtelen álmosság tör rám, talán a fáradtságtól. Nem akarok elaludni, mert ki tudja, mikor ébredek. És főleg mire. De nem tudok parancsolni sem az agyamnak, sem a testemnek – összecsukódik fölöttem a világ.
Arra ébredek, hogy valami ágyra vagyok szíjazva, ami robog velem. Egy piros dzsekis ember hajol fölém, mond valamit, amit nem értek. Én is próbálok mondani valamit, ő sem érti. Megpróbálom hangosabban, de én magam is hallom, hogy csak hangtöredékek hagyják el a torkomat. De annyit mégis látok, hogy a piros dzsekis az órájára néz, és mond valamit. Aztán még egyszer, majd felmutatja a hüvelyk- és a mutatóujját, és a szájáról azt olvasom le, hogy: kettő. Visszahanyatlik a fejem, és a mentőautó tetejét bámulom. Zavarodottság helyett valami furcsa nyugalom száll rám, ami nem lehet más, mint a küzdelem feladásának édes terhe. A bukás okozta megbékélésé. Amit annyiszor éreztem már, de soha nem ilyen bensőségesen, mint most, egy mentőautó bársonyos ringatásában.