„Minden bajunk gyökerénél korunk legfőbb szerencsétlensége, az embertelenség található” – írta naplójába François Mauriac 1954 szeptemberében. Kérded, miért vagyunk e világon? Mi az életünk értelme? Egyszerűen válaszolhatnám, hogy se a világnak, se a mi életünknek nincs értelme. Még egyszerűbben, hogy azért élünk, mert élni jó. Az istenhívőknek megnyugvás: a világ és benne mi, azért vagyunk, mert Isten megteremtett. Iványi Gábor életét számba véve mégis azt mondom: azért vagyunk e világon, hogy emberré legyünk, emberek maradjunk az embertelenségben. Embernek lenni a legnagyobb teljesítmény. S megfordítva: a teljesítményed tesz emberré.
Korunk erkölcse s erkölcstelensége azon alapszik, hogy az emberi közösséget a barát-ellenség, hívő-más hitű/hitetlen, mi-ők, enyém-tiéd viszonyok egyszerre szaggatják és teremtik. A hatalmasok válogatása ez. A gépezeteké. És lehet, aki tegnap barát, ma ellenség. Reggel mi, délben ők. Egy perce tiéd, most az enyém. „Szörnyű ez a bizonytalanság, remélem tartós lesz” – írta Oscar Wilde. Az embertelenség tartós.
Iványi Gábor rosszkor, rossz helyre született. Sötét kelet-európai diktatúrába Magyarországon. Iványi Gábor rosszkor és rossz helyen néz szembe utolsó éveivel. Sötét kelet-európai diktatúrában Magyarországon. Embertelenségben nőtt fel. Embertelenségben „várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat”. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején hitt abban, hogy egy leváltott, rossz, régi rendszer helyébe új, emberarcú rendszert lehet teremteni. Az intézmények változása az emberek változásához vezet. Jó intézmények jó embereket nevelnek. Emberi intézmények és igaz emberek állnak a szegények, az alul lévők, a társadalmi némák pártján. Őt Isten erre küldte. A magamfajta szabadgondolkodót pedig saját embersége. 1989 eszméje: jobb társadalom, jobb emberekkel.
„Az erény követése: jónak lenni, nemcsak jónak látszani” – írta Benjamin Franklin, s azonnal sorolta a protestáns erényeket: csend, rend, elszántság, takarékosság, szorgalom, őszinteség, igazságosság, mértékletesség, nyugalom, tisztaság és alázat. Ezeknek az egyetemes erényeknek a birtokában ellenségeid akkor is nyugodtan élhetnek, ha veszítenek, ha kisebbségben maradnak, mert egyetlen győzelem se végső győzelem, egyetlen vereség se végső vereség. Egyetlen megoldás se végső megoldás (Endlösung). Csakhogy kiderült, hogy 1989 szellemét, a párbeszéd, az együtt munkálkodás, az emberszámba vevés szellemét legyőzte a pénz és a hatalom barátja, a pénztelenek és hatalom-nélküliek ellenséggé válásának farkaspofájú szelleme.
Iványi Gábor eldöntötte, hogy megszervezi a pénztelenek és hatalom-nélküliek kisvilágát. A Dankó utcai Noé bárkájára menekíti az embertelenség özönvize elől a hajléktalanokat, a szegény gyerekeket, a menekülteket. Helyettünk, egy egész társadalom helyett. Helyettünk lett a szegények embere. Helyettünk fogadta be az afgán orvosnőt és a kárpátaljai menekült hegesztőt. Helyettünk ment el bocsánatot kérni Örményországba az azeri baltás gyilkos kiadatásáért. Helyettünk avatott emléktáblát a Kamenyec-Podolszkijban elpusztított zsidókért. Helyettünk vitt élelmet ukrán lerombolt falvakba. Helyettünk kért bocsánatot az ukrán emberektől vezetőink bűneiért és társadalmunk közönyéért. Helyettünk ember az embertelenségben.
A zsarnok legjobban önmagától fél. Attól a korábbi zsarnok előtti, sőt, zsarnokölő önmagától, aki volt. Azokat gyűlöli, akik látták őt, amikor még nem lopott. Akik hallották őt, amikor még nem hazudozott. Akik barátai voltak, amikor még voltak barátai. Akik mellette álltak a bajban. Aki megkeresztelte Ráhelt és Sárát. Akik hitték, hogy Ember. Az embertelen ezeken a látó, halló és érző embereken keresztül gyilkolja le magában az Embert. Őket kell megsemmisítenie, ők a lelkiismerete. Iványi Gábor a harácsoló, öntagadó, embertelen zsarnok szembejövő fiatalembere. Meg kell semmisítenie. Nincs kegyelem szegénynek, gyereknek, hajléktalannak, menekültnek. Nincs kegyelem az Embernek és művének.
Rendőrt kell rá küldeni. Ügyész elé kell állítani. – Hívő ember Ön, ügyész úr? – Igen, református hitben kereszteltek, abban élek. – Milyen nap van ma, ügyész úr? – Csütörtök. – Bizony, Nagycsütörtök, ügyész úr! – Jaj, Istenem, ne haragudjon rám, Iványi úr! Csak a dolgomat teszem. – Dolgát tette Júdás, ügyész úr. Csak dolgát végezte Heródes. Kezét mosta Poncius Pilátus. És mit se tudott az egészről, tette a dolgát a Császár. Így, tenni fogja a dolgát a végső Bíró, amikor engem is, Önt is, sőt, az Ön parancsoló gazdáját is, ügyész úr, elszámoltatja ama napon.
„A te órád is eljön, mindannyiunk órája eljön egyszer. / A végső vérrel-verejtékezés. / A végső félelemben, magadért, / s mindazokért, akik a félelem / és halál árnyékában élnek, / s akik gyűlölnek és akik szeretnek. / Heródesért, Annásért, Kaifásért. // Meg azokért a szegény poroszlókért, / kik nyomban elindulnak ellened, / fáklyákkal, dárdákkal, kardokkal, kötelekkel.”
Leviszik. Megy. Rabosítják. Álljon a falhoz! Oda áll. Nézzen szembe! Szembenéz. Szemébe nézek. Szeretet és megértés. Szemébe nézel. Te vagy benne emberségeddel, egész valóddal. Ő, igen, Ő nem mer a szemébe nézni. Bűnei néznének vissza rá. Szemébe nézünk. Biztat: ne féljetek! Szemébe néztek. Még ott a mélyben, eltemetve látja bennetek az embert. Ők, a hatalmasok és pénzesek, Ők, gúnnyal és megvetéssel nézik. Millió és millió megalázott és megszomorított szegény néz rájuk ártatlan gyermekszemekkel. A Hatalom gépének felvétele a bűnügyi fotón. Látjátok? Az első és utolsó Ember áll a falnál.
„Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak... / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsorogtak gyűrött arcomon.”
Jogos lenne Iványi Gábor feljajdulása: Uram, uram, mért hagytál el engem? Sátáni gonoszsággal rombolták le életművét. A zsarnok kastélyában udvaroncaival hahotázik. Jön a kiseprűzés. Megérte, Gábor? Nem tudhatom, hogy mit válaszolt, válaszolt-e egyáltalán az ő Istene. Segített-e a válasz? A kevés, embernek lenni vágyó nevében írom és mondom: bizony megérte! Példát adtál. Értelmet. Tettet. Embernek lenni lehetetlen. De csak azért érdemes élni, hogy megpróbáljuk a lehetetlent.
(Ez az írás előszóként készült Iványi Gábor új kötetéhez)
