Igaz, hogy már 70 éve élek jó körülmények között Belgiumban és feleségemmel együtt nagyon jól is érezzük magunkat. Van magyar ismerősünk, aki úgy látja, hogy „elbelgásodtunk”. Beilleszkedtünk. Négy lányunk elég jól beszél magyarul és unokáink sem eladhatók ezen a nyelven. De 1966 óta egyszer vagy kétszer, legfeljebb három hétig tartózkodunk Magyarországon. Sokat járunk színházba, hangversenyre, moziba Budapesten. Amennyire az időnk engedi, követjük a magyar irodalmat. Rengeteg emberrel találkozunk alig pár hetes ottlétünk alatt.
A címben szereplő szólam eddig sokszor bosszantott. Az a benyomásom maradt a beszélgetések után, hogy azt hiszik, a Nyugat a tejben-vajban fürdő Kánaán, ahol minden más, mint itthon. (Melyik Nyugat? A klasszikus Abendland, az EU, Nyugat-Európa, az euroatlanti térség vagy egyszerűen az Egyesült-Államok? Azt hiszem, a legtöbben az utóbbiban hisznek, mint igazi Nyugatban. Ezen a téren a tapasztalat vagy az ismeret jóval kisebbnek tűnik számomra, mint a képzelet vagy a vágy.) Ezt minduntalan szívósan tagadtam. Érveltem a történelmi és földrajzi eltérések alapján kialakult különbözőségekkel. Viszont ragaszkodtam a tőkés rendszer hasonló „sikereihez” mindkét országban. Hivatkoztam arra, hogy Franciaországban a földreform, a városiasodás és az iparosodás 150 évvel korában megkezdődött, mint a „köztes-Európában”, a német nyelvű területektől keletre és az orosztól nyugatra.
Szememre hányták, hogy páholyból nézem a lényegesnek hitt különbségeket: „neked könnyű hiszen ott élsz, egy polgári légkörben” és „cserben hagytad az országodat”. (Még ma sem értem, mit neveznek „polgárinak”. Vajon egy történelmi szakaszt, egy viszonylagos jólétet vagy egy társadalmi osztályt jelent?) Személyes öntudatom olykor akaratlanul is hivalkodó viselkedéssé változhatott így Nyugatról jőve. Vajon uralkodó hajlamomat éltem ki, vágyva arra, hogy mindig igazam legyen?. Gyakran egy butuska, leegyszerűsített „mi-ti” képlet alakult ki. Vitáink elfajultak, némelykor civakodásig. 2024 őszén értékes beszélgetések, higgadt eszmecserék és nyugodt érvelőim sarkalatosan megváltoztatták meglátásaimat, nem tagadva a különbségek állandó változásait.
Vitáimban egyáltalán nem vettem megfelelően figyelembe, hogy ők és én HONNAN halljuk a másikat, HOGYAN gondolkodunk, és MIKÉNT beszélünk. Máshogy éljük a hétköznapokat, más nyelv s éghajlat, másfajta történelmi rendszerek, más a barátság és a lakhatás, elégtelenségeink és hibáink, máshogy öltözködünk és étkezünk stb. A párbeszéd alapvető elvárásainak nem teszek eleget. Ugyanakkor az óriási vagyoni-jövedelmi különbségek ellenére, mi gazdagabban élünk, mint ők.
Magyarországi vitapartnereim nemrégiben még a fejletlen Habsburg földesúri-rendszert, a Horthy-kormányzat milliós áldozatát, majd a szörnyű rákosi és kádári korszak elnyomását, és most a 30-40 éves tőkés rendszerre való átállást élték meg és át. A többség számára még az utóbbi sem bizonyult szabadságnak, sem társadalmi fellendülésnek.
Én pedig Nyugat-Európában élek. Itt leszámoltak végre a gyarmatokkal, amiből természetesen roppant sok hasznot húztak előzőleg. Megélték ugyan a két világháborút, de aránylag kevés vesztességgel Közép- és Kelet-Európához képest, beleértve a náci borzalmakat is. Az újkor és a felvilágosodás már a XVIII. században elkezdődött, ami korábban alakított ki egy demokratikusabb légkört, habár az utóbbi évtizedekben ez is a hanyatlás jeleit mutatja. 1945-tól közvetett amerikai fennhatóság alatt áll, viszonylagos nyugalomban élt, gazdasági jólétet alakíthatott ki, némelykor véres társadalmi harcok árán. Persze, családom tagjai és én is, osztályöntudatból és családi kultúránkból eredően menekülésünkkor Európának ezt az oldalát választottuk. Mindkét oldal: „én és ők” egy-egy haszonelvű, tőkefelhalmozó és osztályharcos országban lakunk, de míg én gazdag szellemi háttérrel, többé-kevésbé kényelemből beszélek és figyelek, addig Magyarországon élő vitatársaimnak másfajta nehézségek közt kell élniük a mai rendszerben, mind anyagilag, mind szellemileg.
Számomra a tanulság az, hogy fontos elgondolkozni: hová tartozunk, hol halljuk és figyeljük meg a dolgokat, honnan beszélünk. A félreértéseken – ma már kezdem megérteni – csak nyugodt beszéddel, felnőtt vitával és szólamoktól mentes párbeszéddel, lassanként lehet túllépni. „Nincs vége, amíg nincs vége”, mondják sokszor.
