Február közepén nagyot fordult a világ, egészen pontosan az Egyesült Államok és Európa viszonya. A Donald Trump vezette kormány Ukrajna-politikája napról napra változik, miközben elindult egyfajta közeledés Washington és Moszkva között. Az elnök már Ukrajnát vádolta a háború kirobbantásával, miközben J. D. Vance alelnök kizárná a békefolyamatból az Európai Uniót. Ez a folyamat, bár sokként érte az európai vezetőket, nem előzmény nélküli, és Európa elmulasztott felkészülni az Egyesült Államok potenciális politikaváltására.
Az elmúlt közel 80 év Európa számára egy példátlanul békés időszak volt. Ennek eredője, hogy a második világháború lezárását követően, a hidegháború során az Egyesült Államok magára vállalta a kontinens védelmét. Persze Washingtonnak is szüksége volt a háborús pusztítást követően egy gazdaságilag stabil, erős és demokratikus Európa támogatására, hogy a szovjet térnyeréssel szembe tudjon szállni. Ehhez viszont először újjá kellett építeni Európát, és be kellett temetni azokat a politikai árkokat, amelyek főleg Franciaország és Németország közt húzódtak.
Mindennek következtében megindult az európai integráció folyamata, mely 1993-ban az Európai Unió létrehozásában csúcsosodott ki. Nyugat-Európa prosperitása részben annak is volt köszönhető, hogy az országok a védelmi költségvetéseiket relatíve alacsonyan tudták tartani, köszönhetően az itt állomásozó amerikai csapatoknak, amelyek a szovjetekkel szembeni elrettentést garantálták. Ez alapvetően abnormális viselkedés volt az Egyesült Államoktól: globális szuperhatalomként nemcsak a saját, de a globális demokratikus közösség érdekeit is szem előtt tartva cselekedett, akkor is, ha ez számára anyagilag és/vagy a politikai tőke szempontjából deficites volt.
Miközben az USA-t gyakran vádolták birodalmisággal és birodalomépítéssel, ráadásul ezek a hangok felerősödtek a ’80-as években, a washingtoni kormányzat kitartott politikája mellett. Ennek hátterében az amerikaiak világról alkotott felfogása állt, miszerint az Egyesült Államok érdeke, hogy a világ egy biztonságos, demokratikus és a kapitalista piaci működést támogató (az amerikai politikai gondolkodásban ez utóbbi kettő összetartozó fogalom) hellyé váljon.
Az Egyesült Államok globális biztonságban és globális intézményekben játszott szerepe a hidegháború végével sem változott meg. Bár Bill Clinton a kampányában arra helyezte a hangsúlyt, hogy a belső ügyekkel akar foglalkozni, Washington továbbra is élen járt a különböző békefenntartó és béketeremtő missziók (katonai) támogatásában. A NATO is megmaradt mint alapvetően Európát védő katonai és politikai szervezet, azonban nem sikerült újradefiniálnia önmagát és célját azután, hogy megszűnt a Szovjetunió jelentette közvetlen katonai fenyegetés. A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően az Egyesült Államok egy unilaterális, közel 20 évig tartó globális terrorizmus elleni háborút hirdetett, és vágyvezérelt rezsimváltásokat próbált elérni Irakban és Afganisztánban. Ezek a vállalkozások Washington számára minden szempontból katasztrofálisan sikerültek.
Mindeközben mit csinált Európa? Bővítette az Uniót, csökkentette a védelmi költségvetéseket, leépítette (ön)védelmi képességeit, és élvezte az Egyesül Államok védőhálóját. Az EU és az európai demokratikus közösség, illetve a vezető értelmiségiek úgy gondolták, hogy a háborúk korának vége, a katonai költségvetéseket pedig más, fontosabb dolgokra is el lehet költeni. Gyakorlatilag Európa úgy csinált, mintha Afrika törzsi konfliktusai vagy a délszláv háború nem is létezne. Eközben gyakran kritizálta Amerikát agresszív viselkedéséért, és igyekezett kibújni a szövetségesi kötelezettsége alól. Az Egyesült Államok fókusza viszont egyre inkább eltávolodott Európáról: ott voltak a Közel-Keleten zajló háborúk, a terrorizmus és Kína egyre látványosabb kihívása az amerikai hatalommal szemben.
Az Európai Unió figyelhetett volna a jelekre. Barack Obama is hajtott végre csapatkivonásokat, és igyekezett Európa védelmét Európára hagyni – ő is szeretett volna az USA belső problémáival foglalkozni a világ helyett, és valamilyen módon válaszolni Kína kihívására. Az EU azonban bebizonyította, hogy képtelen az önvédelemre. Először az arab tavasz okozta kihívások és a közel-keleti polgárháborús helyzetek, valamint az Iszlám Állam és más iszlamista csoportok előretörése okozott jelentős problémát, amire nem volt Európának válasza. Ezt azonban annyiban a szőnyeg alá lehetett söpörni, hogy a katonai cselekvést az USA újfent magára vállalta.
Azonban a 2013/2014 téli ukrajnai eseményeknek már intő jelnek kellett volna lenniük. Az Obama adminisztráció a helyzet kezelését gyakorlatilag az európai vezetőkre bízta, hiszen a konfliktus is alapvetően az Európai Unióhoz való esetleges ukrán csatalakozás és az erre adott orosz reakció mentén alakult ki. 2014 februárjában, napokkal Viktor Janukovics rezsimjének összeomlása előtt úgy tűnt, elérhető egy békés megoldás az ukrán ellenzék és a kormány közt. Ez azonban összeomlott, és nem sokkal később Oroszország lecsapott, annektálta a Krím-félszigetet, majd megindult az orosz támogatású felkelés Kelet-Ukrajnában. Az Európai Unió vezetői pedig ismételten azt Egyesült Államokhoz rohantak, hogy védje meg őket Oroszországtól.
Bár Barack Obama csapatlétszámemelést hajtott végre, hogy demonstrálja Vlagyimir Putyin számára, az USA kész megvédeni a NATO szövetségeseket, az Egyesült Államokban egy diskurzus kitört a marginalitásból és bekerült a mainstreambe is: nem kellene-e az Egyesült Államoknak kimaradnia Európa fellángoló belső feszültségeiből, és a belső konfliktusaival meg a Kína jelentette kihívással foglalkoznia? A 2016. novemberi választás pedig részben választ adott arra, mit gondol a kérdésről az amerikai nép: Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke, aki izolacionista politikát hirdetett a kampányában.
Trump első négy éve arról szólt, hogy folyamatosan az amerikai erők kivonásával fenyegette a NATO-t, zsarolta Ukrajnát, és egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok már nem fogja unilaterálisan, mindenféle viszonzás nélkül biztosítani a demokratikus világ védelmét. Azt hihetnénk, hogy ez egy korszak lezárultát jelezte. De nem így történt.
Az Európai Unió túlélte Trump első négy évét, majd következő választás után, melyen a demokrata Joe Biden nyert, vezetői úgy érezték, visszatért a „normalitás”, az USA megvédi Európát, így az foglalkozhat a COVID-19 járvány okozta gazdasági problémák megoldásával. Csakhogy ez egy teljesen hamis kép volt! Donald Trump kiengedte a palackból a szellemet. És ha ez nem volt elég az európai közösségnek ahhoz, hogy felfogja, nem bízhat továbbra is abban, hogy egy külső hatalom fogja megvédeni, 2022 februárjában az orosz inváziónak legalább fel kellett volna nyitnia a szemét.
Azonban szavakon kívül más nem igazán történt. Az európai országok védelmi képessége nem javult szignifikánsan, miközben – köszönhetően Ukrajna hősies harcának és ellenállásának – az európai polgárok belesimultak ebbe a világba, ha úgy tetszik, megszokták, hogy háború zajlik a határon túl. Azt pedig, hogy visszatér Donald Trump vagy valaki, aki az ő felfogását követi, gyakorlatilag elképzelhetetlennek gondolták.
A történelem nem őket igazolta. Donald Trump visszatért, és úgy tűnik, Európát ki akarja hagyni a béketárgyalásokból – legyen az bármilyen béke, bármilyen felekkel egyeztetve. Eközben Európa pánikol. Pánikol, mert nem gondolta, hogy ez megtörténhet: az Egyesült Államok egyszerűen hátrahagyja, és nem foglalkozik azzal, hogy megvédje az Öreg Kontinenst. Pedig ez nem megától értetődő dolog vagy történelmi felelősség – ez csak egy történelmi anomália, egy abnormálisan működő szuperhatalom részéről, amit lépten-nyomon birodalomnak neveztek, de elvárták, hogy ne úgy viselkedjen.
Azonban még nincs minden veszve. Semmi sem dőlt el, és az Európai Unió sem késett le mindenről. De az eddigi struccpolitikán változtatnia kell.
A szerző történész.