A magyarságpolitikának két nagy része van: a diaszpóra és a határon túli magyarok. Amire fókuszálni kellene, hogy azok a magyarok, akik valahol megszülettek és őshonos magyarként kisebbségi státuszban élnek, azok lehetőség szerint születési helyükön maradva boldoguljanak, s életfeltételeikhez megkapják az ottani kormányzat segítségét is. Azok a kisebbségpolitikai megoldások, amelyek jók voltak ötven éve Nyugat-Európában, nem működtek a nem demokratikus oldalon, a szocialista táborban. Az akkori Európai Gazdasági Közösségben, az Unió előszobájában önálló államok éltek, önálló nemzeti döntésmechanizmussal, amelyek nem voltak rosszak, és jelenleg az EU-s kereteken belül, közös, egységes szabályozással – az Unió minden problémája és válsága ellenére – nagyszerű lehetőség lenne az őshonos kisebbségek egyenjogúságára és a hátrányos megkülönböztetések megszüntetésére.
„Az Európai Unió erre nagyon jó keret lehetne, hiszen deklaráltan a sokszínűség az egyik legnagyobb értéke. Egy kicsit több határozottság kéne, meg persze az, hogy adott tagországok pontosan tudják, mit akarnak. Ebben a témában fontos megkülönböztetni két magyarság csoportot: a kivándoroltakat, illetve a történelmi események hatására bekövetkező földrajzi átalakulásokat átélni kényszerülőket. Az előbbi a diaszpóra (gazdasági, politikai menekültek, kalandvágyók stb.), az utóbbi a határon túli magyarok, az őshonos kisebbség kategóriája. Másból ered a külhoniság, más motivációk állnak az adott sors mögött, emiatt másként kell kezelnie az anyaországnak a velük való kapcsolattartást. Nekünk nagyon különleges helyzetünk van Európában, mert a mi őshonos kisebbségünk él a legtöbb európai országban. Ungváron élt olyan ismerős néni, aki az utcáját sosem nem hagyta el, mégis öt országban járt, azok állampolgára volt.
