„Magyarország egy elszigetelt ország” – jellemezte helyzetünket az Európai Tanács elnöke, miután Orbán egyedül maradt vétójával a huszonhatokkal szemben. Szó se róla: kevéssé illene hősi pózaihoz, hogy folyton kikéredzkedjen a szavazás elől a WC-re. Ezt a taktikát valószínűleg nemcsak a brüsszeli vécés néni, de Putyin is megelégelné.
„Parkolópályára állította a magyar problémát az EU brüsszeli csúcsértekezlete” – írja a Bloomberg, arra célozva, hogy a szankciók egységes alkalmazásában ugyan komoly bajt okozott a magyar kormányfő, de az Unió viharsebességgel építi ki azokat a mechanizmusokat, amelyekkel megkerülhetik őt. Márpedig, mint a Népszavában Rónay Tamás fogalmaz, „aki kimarad … védtelen maradhat”.
Miben reménykedik akkor Orbán? Pénteki magyarázkodása a függetlenségért küzdő Kossuthról elnevezett rádióban különösen kínosan hangzott. (Divat most ez a „nevezett” jelző: Ukrajnának nevezett terület, Ukrajnának nevezett probléma.) Nos, Orbán Viktornak nevezett problémánk lényegében azt mondta: semmi vész, legfeljebb csatlósállamai leszünk Trump és/vagy Putyin birodalmának. Szerinte ugyanis nem ő van elszigetelve, hanem az EU, az USA-tól, Oroszországtól, Kínától. Ő bezzeg ott csücsül mindegyik ölében, cumival a szájában figyeli, hogy osztják fel azok a világot, remélve, ő közben békén eljátszogathat a kis járókájában. Talán még cukorkát is kaphat.
A cukrot nyilván Trumptól reméli. Ha kiszorul Európa kapcsolatrendszeréből, meghúzódhat majd az ő politikai ernyője alatt. Az előbbi ugyan szövetséget, partnerséget kínált volna, az utóbbi meg csatlósszerepet, de sebaj. Próbáltunk már ilyet többször is, de önként, minden kényszer nélkül még nemigen.
Eddig semmi jele, de bízik benne, Trump anyagilag is kihúzhatja őt a slamasztikából: valahogy kikivételez minket a fenyegető vámok alól, gáláns befektetőket küld, akik mankót adnak a mindig egyetlen és mindig rossz lábon (csak autógyártáson vagy csak akkugyárakon) álló, megrokkant fejlesztéspolitikának. Trumpék akár hitelt is intézhetnének, de arra nincs igazán szükség: a világ piacain pénzbőség van, hitelt máshol is lehet kapni. A kínaiaktól és az oroszoktól biztosan, főleg, ha hasznuk is leginkább nekik van belőle, mint a Belgrád–Budapest-vasútépítésből vagy a paksi beruházásból.
Orbánék álmaiban Trump nemcsak tekintélyes barát, hanem igazi „Dollárpapa” is. Szükség is volna rá, hiszen szép dolog egy nagyhatalom vezérének fényében sütkérezni (ez már megvolt, és nem érdemes lebecsülnünk ezt sem), de hamarosan fogyatkozni kezd a dicsőség, ha az ország ennek semmi hasznát nem látja. Szép dolog, hogy Rogánt egyszer majd leveszik a tiltólistáról (nem kapkodják el, az már látszik), de mi van ebből nekünk? – kérdezheti az egyszeri választópolgár.
Szóval Dollárpapától kellene a dollár is, de nagyon. Régi magyar álom: ettől vált olyan emlékezetessé a Gábor Andor novellája nyomán készült film Rajz Jánossal és Darvas Ivánnal.
Orbán azt is készségesen elmagyarázta: „vannak jó és rossz dollárok”. A civil szervezetek, lapok által törvényesen elnyert támogatás rossz dollár. Illetve ez kicsit bonyolultabban van, mert az eddig a legtöbbhöz jutott Pázmány Péter Katolikus Egyetem dollárjai jó dollárok. Azok is, amelyek kormánykörökhöz kerülnek. A dollár akkor indul gyors romlásnak, ha olyan helyre megy, ahol gondolkodnak, írnak, cselekednek, s nem átallják ezt a kormánytól függetlenül, netán azt olykor kritizálva tenni.
Csak az a baj, hogy a tévék ma is előveszik néha a Dollárpapát. Túl sokan látták. A filmbéli város ugyan vad spekulációkba kezd az amerikai rokon adományait remélve, de rajtaveszt. Rajz János Dollárpapája igazán nem tehet erről: ő ártalmatlan, kedves szegény ember, akinek magának sincs.
Trumpékról sok minden elmondható, de az „ártalmatlan”, „kedves” és „szegény” biztosan nem. Viszont korántsem biztos, hogy éppen Magyarország felé akarják a bőségszarut rázni.
Egyrészt nem érünk annyit. Meloni nagyobb országot vezet, többet lehetne várni tőle. Ha Európa peremére szorulunk, nemhogy Trumpnak, de főleg Putyinnak sem tudunk annyit segíteni, még a bomlasztásban sem. Márpedig a „tettre készek koalíciója” formájában alakul az új erőközpont, ahol fontosabb döntések születhetnek, mint amire az Orbán által folyamatosan megakasztott uniós fogaskerekek képesek. És ott a kutya sem kíván látni minket.
Másrészt Trumpról minimum annyi már most elmondható, hogy kiszámíthatatlan. És ez még a legjobb feltételezés. Hajlok rá, hogy a hírhedett találkozó az Ovális Irodában nagyon is kiszámított manőver volt, Zelenszkij nyilvános megalázására és bűnbakká tételére. Nem értek a diplomáciához, elhiszem a szakértőknek, hogy Zelenszkij is hibázott, de régi színházbarátként a színjátékot felismerem. Ez az volt. Vagy más ukrán elnököt kívánnak a tárgyalásokra, vagy Putyin nem volt még kész a fegyverszünetre, de Trump nem akarta most a megállapodást aláírni.
Erre a kősziklára építenénk az ország jövőjét?
A magyar miniszterelnök orosz rulettet játszik. Csakhogy a tárban szinte csak halált hozó golyó van.
Ne tévedjünk: a pisztolyt Orbán nem a saját homlokához szorította. Hanem a miénkhez.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.