Egy nemzet jövőjén töprengeni azért nem ajánlatos, mert kevés dolog van, ami kiszámíthatatlanabb egy nemzet jövőjénél. Ha most mégis erre van sürgős szükség, annak oka egy bizonyára szakszerű és precíz demográfiai számsor, amelyet a Központi Statisztikai Hivatal közölt nemrégiben. Eszerint tavaly Magyarországon 77 ezer 500 gyermek született és 127 ezer 500-an haltak meg. Ez annyit jelent, hogy a termékenység csökkenése és a halálozás növekedése miatt a magyarországi népesség egyetlen év alatt 50 ezer fővel fogyatkozott.
Maga a termékenységi ráta 1,38-ra csökkent az egy évvel korábbi 1,51-hez képest. Az adat azért majdnem hihetetlen és rémisztő, mert most még csak nem is egy Covid-vészes évről, hanem egy átlagosról van szó. A népességfogyás megállításához szükséges 2,3-as arányszám tehát beláthatatlan távolságban van. Nem kell matematikai zseninek lenni annak kiszámolásához, hogy ha a népességfogyás ebben az ütemben folytatódik, akkor a határon belüli magyarok lélekszáma tíz év alatt félmillióval csökken, kétszáz éven belül pedig ez az ország teljesen kihal!
A csupasz születési-halálozási statisztika nem az egyetlen tényező, amellyel a nemzet fennmaradásának esélyeit mérlegelve számolni kell. Létezik egy homályosabb, nehezebben követhető és mérhető demográfiai folyamat, mely ma dermesztőbb, mint amikor „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” (a szám 1871 és 1917 között valójában kétmillión felül volt). Azért dermesztőbb, mert a „kitántorgás” most egy „csonka Magyarországról”, egy szerényebb népesség köréből történik, és talán azért is, mert ezidőtájt nem épülnek gyönyörű középületek és városok, a Kádár-kockáknál szerethetőbb otthonok, mint akkoriban.
Az ellenzéki oldalon szokás emlegetni, hogy ez az ország egy magát családbarátként hirdető kormány alatt került katasztrófapályára, de ez ma már alig több, mint kuvikolás. A korábbi, valamicskével kedvezőbb adatok sem változtattak volna azon, hogy a határokon belüli magyarság évtizedek óta kihalófélben van, és lassan be kellene látni, hogy a jelenlegi számok néhány százalékos felpörgetése semmin nem változtat. A magyarság túléléséhez, Arany János, Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila nyelvének életben maradásához komplex stratégia és rendíthetetlen elszántság kell. Nem holnap, hanem ma.
Van ennek a problémának egy cinikusabb, finomabban szólva érzelemmentesebb megközelítése is, miszerint országok és népek esetében a hosszú élet amúgy is ritka. Igaz ugyan, hogy az egyiptomi, kínai, görög-római és germán néptörténetek sokszorta ismertebbek az elveszett és elfeledett népek és nyelvek tömegénél, de a látszat csal, az emlékezet rövid. Kihalt népek és elveszett nyelvek százával, ha nem ezrével szerepelnek az őskori és ókori kutatásokban. Hogy a magyar honfoglalók elődeinél maradjunk, a Kárpát-medence is temetett már el jónéhány népet, köztük avarokat, gótokat és hunokat.
Létezik-e egyáltalán olyan komplex és körültekintő, felelősségteljes és pénzügyileg is vállalható politika, mely leállíthatja a nemzetvesztésnek ezt a folyamatát? A kérdés nem általánosságban merül fel, hanem egy gazdasági függőségektől, tarthatatlan egészségügyi és oktatási viszonyoktól szenvedő országban, amely, ha minden így megy tovább, hamarosan megszűnik létezni. Hogy ez a legsötétebb szcenárió? Valóban az. Jó volna hallani akár a Rogán-művek, akár az ellenzéki oldalon buzgólkodó véleménygyárosok meggyőző cáfolatát.
A népességfogyatkozás még nem világjelenség. Akadnak ellenpéldák, és nem csak Indiában vagy Afrikában, ahol a magas születési arányszámok még megvannak. A „hanyatló” Egyesült Államok lakossága például a manapság hol szidalmazott, máskor pedig szorgalmazott bevándorlás miatt még mindig folyamatosan nő. A globális felmelegedés, a nyelvtanulás felértékelődése, a fejlődő országok lakosságának folyamatos ismerkedése a fejlett országok kedvezőbb életviszonyaival a világhálón, és egy sor más tényező arra enged következtetni, hogy a népvándorlás a huszonegyedik század hátralévő részében tovább gyorsul.
A migrációt lehet késleltetni, lehet ellenőrzés alatt tartani, de nem lehet leállítani. Az az ország, amelyik ezen mesterkedik, hátrányos helyzetbe kerül. Lydia Polgreen-nek, a New York Times hírmagyarázójának sarkos megfogalmazásában: „Sok olyan ország, mely ma elszántan próbálja távoltartani az embereket, nemsokára abban verseng majd egymással, hogy ki tudja magához édesgetni őket”.
A menekültügy és az illegális migráció szándékos és otromba összezagyválása nálunk tömegeket vezetett félre. Magyarországnak bevándorlókra, elsősorban a külhoni magyarok becsábítására is szüksége lenne saját fennmaradásához, de mára odajutottunk, hogy a többnyire ezzel ellentétes kurzusok megváltoztatása már aligha elegendő a népességfogyás megállításához. Feltétlenül szükséges és szinte reménytelennek látszó feladat a kevésbé tehetős néprétegek, vagyis a szegénységi küszöb alatti hárommillió és a középosztálynak nevezett további milliók felemelése arra a szintre, ahol a sikeres élet más lehetőségei is megnyílnak, mint a kitántorgás.
Annak eldöntéséhez, hogy mi szükséges egy népesedési katasztrófa elhárításához, céltudatos szociológusok és politikusok egész seregére lenne szükség. Az idő sürget. Ez ma már annál is fontosabb kérdés, mint hogy ki csücsül éppen a trónon. Egy derűsebb jövő felcsillanása konkrét feltételekhez kötött. És persze nem csak a menekültügy racionalizálásáról van szó. A demográfiai gödörből való kikapaszkodáshoz egyebek mellett a legalsóbb néprétegeket is érintő gazdasági fellendülés és egy fejlett országok viszonyait is megközelítő egészségüggyel rendelkező jóléti állam felépülése abszolút nélkülözhetetlen.
Radványi Miklós, az ismert amerikai magyar politológus úgy véli, hogy „Magyarország helyzete, ahogy most van, reménytelen”. Megfontolandó, hogy ez egy elkötelezett trumpista véleménye. Ha igaza van, és a népességi adatok emellett szólnak, abból az következik, hogy az „ahogy most van” nem folytatható. Akkor sem, ha elismerjük: az, hogy Magyarország megmarad-e egyáltalán a térképen, ma már távolról sem csupán kormányváltás vagy akár rendszerváltás kérdése. Egy többre hivatott nép, egy világszép nyelv és kultúra megőrzéséről van szó. Az utolsó esély erre a politikai, gazdasági, tudományos és kulturális elit céltudatos összefogása egy olyan ország újrateremtése érdekében, ahol élni nemcsak lehet, hanem érdemes is.
A KSH demográfiai katasztrófajelentése jobbára elkerülte az ellenzék, valamint az elemzők, influenszerek és más megmondóemberek egyre népesebb táborának figyelmét. A kormány emberei jobban odafigyeltek. Bár az ördög itt is a részletekben van, a bejelentés, mely a miniszterelnök évértékelő beszédében hangzott el, a többnyire üres lózungok után komolyan vehető családbarát intézkedésnek tűnik, ha valóban 14-18 százalékkal megemeli a három, illetve kétgyermekes családok jövedelmét. A népességfogyás lassításához ez esetleg elég, megállításához kevés.
A radikális változás elképzelhetetlen radikális reformok, például a mostaninál jóval izmosabb lakásépítési programok és lakhatási támogatások, a nevetségesen alacsony családi pótlékok nagyságrenddel való emelése nélkül.
A szerző újságíró.