Pár évvel ezelőtt hangos volt a sajtó attól, hogy a tanárok túlterheltek, hogy nagyon keveset keresnek, holott ők nevelik a jövő generációját egy egyre elvadultabb és tekintélyét vesztett világban. Nagyon sokan, szinte az egész ország egyszerre mozdult meg és tüntetéseket, beszédeket, felvonulásokat tartottak az emberek. A szülők és a szimpatizánsok élőláncot alkottak, meleg teát, pogácsát vittek a demonstrálóknak. Egész szülői munkaközösségek mozdultak meg, hogy kiálljanak a legfontosabb kincsünket, a gyermekeinket nevelők mellett. Kockás ing, molinók, szolidalitás…
A tüntetések idején sokaknak szabadságot kellett kivenni, hogy meg tudják oldani a gyermekük felügyeletét, bízva abban, hogy van értelme, és így is segítjük egy nehéz ágazatban rekedt, szívvel-lélekkel dolgozni kívánó embereket. Mindent a pedagógusokért, ez volt a jelszó. Azt hiszem, nem kell mélyebben bemutatnom a jelenséget, hiszen mindenki tudta, miért állunk ki, vállalkozások kedvezményeket adtak a tanároknak és sokan élőben közvetítették az eseményeket.
Az eredmény ugyan váratott magára de megérkezett: az uniós forrásból biztosított béremelés hatására megtorpant a pedagóguspályáról történő elvándorlás, ez mindenképpen jó hír.
Mi, szülők örülünk ennek, a sok figyelem, ami a tanárokra irányult, meghozta gyümölcsét és úgy érezhetjük, hogy tettünk valamit. De sajnos sokan vannak ebben az országban – és úgy érzem, a következő eset nem egyedi –, akik elárulva érzik magukat.
Hogy miért? Mert amikor probléma, nehézség, vagy csak egy egy átbeszélni való dolog van, akkor nem fordulhatunk sehova. Visszapattanunk a rendszer apró kis bürokratikus, bugyros falairól.
