Az Orbán Viktor március 15-i, „poloskázó” beszéde körüli vihar ismét rámutatott egy égető társadalmi kérdésre: mit gondolunk mi magunk és a politikusok az emberi méltóság tiszteletben tartásáról? A kormányfő szavai, amelyek egyes személyekre és csoportokra vonatkozóan pejoratív, állatokkal való összehasonlításokat tartalmaztak, átütötték a morális vörös vonalat. Az áttelelt poloskáktól a húsvéti nagytakarításon át az árnyékhadseregezésig és a kegyencezésig.
A pejoratív, megosztó és dehumanizáló retorika nemcsak az egyes ember vagy bizonyos csoportok megalázásához vezethet, de hosszútávon rombolja a társadalmi összetartást, az együttérzést és a közéleti beszéd minőségét is. A politikus kommunikációs felelőssége, hogy hozzájárul-e egy kulturált, tiszteletteljes társadalmi közeg fenntartásához, vagy pedig megerősíti az ellenségkereső, kirekesztő szólamokat.
Lennart Nordenfelt norvég filozófus szerint „az emberi méltóság olyan méltóság, amely mindenkinek jár. Ugyanolyan mértékben. Pusztán csak azért, mert mindannyian emberek vagyunk. A méltóság érdem, egyben az emberek alapvető joga. Jár, mert helyünk és szerepünk van a társadalomban.” A politikusnak, bírónak, újságírónak, civil szervezet tagjának és a politikai aktivistának is. Annak is, aki egyszerűen egy más politikai nézeteket valló ember. „Mert a méltóság morális természetű, ez a személy morális mintája, ami a tevékenysége és mulasztásai alapján annyiféle, ahány ember van.”
Ennek értelmében mindenkinek joga van az emberi méltóság tiszteletéhez, abból az objektív tényből kiindulva, hogy ember. Ezt biztosítja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozta is: az 1. cikk megállapítja, hogy „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van.” Magyarország Alaptörvénye (2011) deklarálja az emberi méltóság sérthetetlenségét: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz…” (II. cikk.). Ezért az élethez és méltósághoz való jog oszthatatlansága folytán elvileg korlátozhatatlan. Az Alaptörvényben rögzített emberi méltóság védelme egyrészt védelmezi a személyiséget, másrészt egyenlőséget biztosító funkciója van. A személyiségvédelmi funkcióiból ered az önazonosság biztosítása, az önrendelkezés és a magánszféra, az intimitás védelme. Az emberi méltóság másik funkciója az egyenlőséget biztosító funkció, mint a diszkrimináció és előítélet mentesség.
Az emberi méltóság, vagy helyesebben az emberi személy méltóságának megfogalmazása nemcsak az egyénre utalhat, hanem egy beazonosított csoportra is. Őket is meg lehet igazságtalanul bélyegezni, mint a politikai aktivistákat. A szónok tehát megsértette a bioetika egyik szabályát, a „Ne árts elvét!”. Ez a cselekedet nem pusztán az emberi méltóságot sérti, hanem megalázza, megbélyegzi, védekezésre kényszeríti azokat, akiknek erre semmi okuk nincs. Szándékosa a megalázottság érzését akarja bennük generálni, hogy azt érezzék, a miniszterelnök büntetlenül árthat nekik. Innen egy lépés, hogy a hívek is úgy érezzék, mindezt maguk is megtehetik.
De - és ez fontos kérdés -: megfogalmaztuk-e valaha a méltóságigényünket? Próbáltuk-e érvényesíteni, akár a politikával vagy egy miniszterelnökkel szemben? Megfogalmaztuk-e, hogy eddig és ne tovább - ha már saját erkölcsisége nem szab határt? Nem, ez nincs benne az Alaptörvényben. Ráadásul az emberi méltósághoz való viszonyunk állandóan változó, de ez nem azt jelenti, hogy egy politikus retorikája erkölcstelen lehet.
Fontos feltennünk a kérdést: hol van a társadalmi méltóságigény határa? Hol van az a pont, ahol kijelentjük, hogy a politikai térben sem lehet bármit büntetlenül kimondani? Ha az emberi méltóságnak az erkölcsösség az egyik alappillére, akkor ennek a politikai kommunikációban is meg kell jelennie.
Ha megengedhető, hogy egy szent ünnepen egy vezető politikus sértő, megosztó retorikát alkalmazzon, és van is erre befogadó közönség, akkor a beszéd a társadalom egészének morális szintjére hatással van.
A kérdés tehát nemcsak az, hogy mit mond egy politikai vezető, hanem az is, hogy a társadalom befogadó része milyen mértékben fogadja el ezt a fajta kommunikációt.
De gondolkozzunk el azon, hogy milyen állapotban van magának a szónoknak az emberi méltósága. Mert bizony azon a múzeumlépcsőn, ahol az 1848-as ifjak méltóságát ünnepeljük, ott bizony a miniszterelnök emberi méltósága is megroppant. Csak azt nem tudjuk, hogy ez a roppanás a szakirodalom besorolása szerint melyik szintet üti meg. Ann Gallagher azt mondja, „az első szinten a megváltozott körülmények ellenére még van lehetőség az emberi méltóság fenntartása. A második szinten az elvesztett méltóság lehet, hogy egyszerű módszerrel visszaállítható. A harmadik szinten erre már csak jelentős erőfeszítésekkel van mód. A negyedik szint az, amikor az emberi méltóság elvesztése már hatalmas veszteséggel jár, fizikai, érzelmi, lelki sérülés következik be, ami mások segítsége nélkül nem orvosolható.”
Heller Ágnes gondolatai most különösen hiányoznak. Írásaiban arra mutatott rá, hogy a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság védelme nem választható el egymástól. Most erre lenne szükségünk. A társadalom méltósága csak akkor maradhat meg, ha nem engedjük, hogy a politikai kommunikáció ilyen szintre süllyedjen.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.