Az antarktiszi SANAE IV kutatóbázison tartózkodó dél-afrikai, kilenc tagú csoportnak - tudósoknak, mérnököknek és egy orvosnak - váratlan problémája akadt: egyik társukat annyira megviselte a különleges helyzet, a tizenhárom hónapig tartó bezártság, hogy megtámadta és halálosan megfenyegette felettesét, egy kolléganőjét pedig szexuálisan zaklatta. A zord időjárás, a több, mint mínusz 21 fok és a 200 kilométer/órás szél, valamint a hatalmas távolság, és a júniusban kezdődő hat hónapos sötétség - a legközelebbi hasonló bázis több, mint 3000 kilométerre van - lehetelenné teszi a menekülést. Kérdés, hogyan tudják a tudósok a még hátralévő tíz hónapban megoldani a helyzetet.
A támadásról először február 27-én jött hír, és a dél-afrikai Természetvédelmi Minisztérium közleménye szerint tanácsadók távolról kezelték az ügyet és helyreállították a kapcsolatokat a tudósok között. Az állítólagos támadó önként vett részt pszichológiai tanácsadáson, megbánást mutatott, együttműködő volt, és írásban bocsánatot kért társaitól. A kutatócsapat legközelebb decemberben tud emberekkel a külvilágból találkozni, amikor egy ellátóhajó fog érkezni a bázisra Fokvárosból.
Az esetről szóló angol nyelvű híradások arról beszélnek, a mentálisan összeomlott kutatónak kabinláza lett, ami hétköznapi elnevezése az ilyen, bezártság okozta lelkiállapotnak. Síklaki István szociálpszichológust arról kérdeztük, hogyan lehet pontosabban definiálni a kabinlázat, ami tehát eredetileg sem hivatalos megnevezés. A szakember elmondta, hogy a jelenség már régebb óta ismert, kevésbé populáris elnevezéssel antarkticitisz néven. – Ez olyan kitartóan fennálló elmeállapotot jelöl, amikor az embernek nagyon kis mértékben marad meg a személyes tere, ami mint egy láthatatlan buborékként veszi körül: ez nagyon fontos a lelki egyensúly szempontjából. Amikor a kutatók egy ilyen bázison össze vannak zárva, ez a személyes tér sérül, ami megviseli őket. Természetesen vannak stabilabb és érzékenyebb emberek, a probléma az, hogy utóbbiak kiszűrésére nincsenek abszolút biztos módszerek. A tesztekkel nem igazán lehet modellezni azt a helyzetet, amikor az emberek hónapokon keresztül össze vannak zárva egy viszonylag szűk térben” - magyarázta Síklaki István.
A tapasztalatok szerint az a legjobb védekezés, ha mindenki számára kialakítanak saját, virtuális tereket, amelyeknek nem kell fizikailag elkülönülniük, lehet ez egy sarok, ahova visszavonul valaki, és ezt a többiek tiszteletben tartják, ott nem zavarják.
Így azt az állandó, túlzott ingert, amit a többiek jelenléte jelent csökkenteni lehet. A másik bevett módszer, hogy a napi rutintevékenységeket, tisztálkodást, étkezést nagyon pontos és rendszeres alapokra helyezve alakítják ki az összezárt emberek, ez is mentesít a lelki terhek alól. (A hír szerint a konfliktust az okozta, hogy a kutatócsapat vezetője átütemezte egy időjárásfüggő feladat végrehajtását, ami miatt át kellett alakítani az egész bázis napirendjét - a szerk.) Azonban ezek sem száz százalékos módszerek, kivédhetetlen, hogy időnként valakinek elviselhetetlennek bizonyulnak a terhek, és valamilyen módon ez pszichés állapotát megviseli, ami akár ilyen agresszív formában is megmutatkozhat, mint a közelmúltbeli esetben.
Természetesen nem szükségszerű, hogy ez ilyen agresszív formában mutatkozzon meg, lehet „csak” depresszió, idegösszeomlás, étkezési zavarok, álmatlanság is a tünet. Ezekből nem lesz újsághír, de feltételezésem szerint ezek sokkal gyakoribbak. A szűrés szükséges, de fontosabb, hogy a közösség tagjait előzetesen felkészítsék arra, ha durván viselkedik valaki ilyenkor, hogyan kezeljék a helyzetet” - magyarázta a pszichológus. A fentebb említettek mellett más módszerek is léteznek, játék, testmozgás és így tovább. Jó pár évtizede működnek ilyen és hasonló állomások, és nem kellett ezekről ilyen problémák miatt lemondani.
Ehhez hasonló helyzetek nem csak az Antarktiszon vagy hasonlóan extrém körülmények között fordulnak elő, zárt intézetekben, például börtönökben is, ahol a magány lehet a szélsőséges viselkedést kiváltó ok, ha például magánzárkába csuknak valakit. Az emberi agynak a normális működéshez szüksége van arra, hogy ingerek érjék, ezek egy része társas inger, ami a többi embertől származik. A magánzárka is okozhat, dührohamot, depressziót, összeomlást, nem véletlen, hogy a legsúlyosabb büntetés. “Az ember számára a legerősebb ingert mindig a másik ember jelenti. Ha abból túl sok van, nincs meg a kilépés lehetősége, ez is lelki nyomást jelent, de ha megszűnik, és nem kapunk ilyeneket, az a másik véglet, ami szintén súlyos lelki traumát tud okozni” - tudtuk meg végül Síklaki Istvántól.
